A Mozgás Törvénye

Kovács Norbert Cimbit talán nem kell bemutatni a hazai néptáncos-népzenei életben jártas embereknek. Kiscsőszi otthonában egy finom vacsora után, somlói borok mellett beszélgettünk a Fordulj Kispej Lovam Táncegyüttes küldetéséről, a hazai néptáncos élet mai helyzetéről, lehetőségekről, törekvésekről, nehézségekről és sikerekről.

Nemrégiben megjelent egy film Betyárjáték címmel. A Szomjas György rendezésében készült alkotás a mi iskolánkba is hamarosan ellátogat. A film túlmutat önmagán: komoly előzménye, hogy létrejött egy társulat, melynek nem csak az éltetője, de gondolom a megálmodója is te vagy. Mit kell tudnunk a Fordulj Kispej Lovam Társulatról?

A megálmodó nem egyedül vagyok. Szabó Szilárddal, Sziszivel, egy táncházi alkalommal beszélgettünk arról, hogy van egy olyan rétege a táncos életnek, akik lovakkal is foglalkoznak, és hogy ez a közös kultúra milyen érdekes. A ló csakúgy, mint a tánc, a hagyomány része volt régen. Arra gondoltunk, hogy jó volna, ha volnának olyan táncos események, ahol a ló is megjelenik. Ekkor jött az ötlet, hogy mivel van egy pár ember a táncéletben, aki tud lovagolni, szervezzünk egy olyan lovas túrát, ahol közben a tánc is meg tud mutatkozni. Ebből született az első lovas túránk körülbelül 10 évvel ezelőtt. Megkerestük a barátainkat, és először egy nyolc fős társaság jött össze, amihez csatlakozott Hahn-Kakas Pista, aki ugyan nem tud lovagolni, de azonnal felajánlotta, hogy ő lesz a „hátország”. Ő egyébként a lovat csak pörköltben szereti, de szívesen tart velünk úgy, hogy ő hozza a sátrakat, az abrakot és a ruháinkat. Ez 10 éve így működik, nem nagyon bővítjük a csapatot. Tehát a táncegyüttes ebből indult. Ha már túrázunk, gondoltuk, adjunk műsorokat, így fogadtunk egy zenekart és elneveztük magunkat. Többünknek is pej lova van, innen a név.

Hogyan alakult a csapat? Gondolom elsődleges volt, hogy ki az, aki tud lovagolni, de biztosan tudtátok, hogy kivel akarjátok ezt csinálni.

Igen. Hát van az első lelkesedés, amikor van a nagy ötlet, amikor mindenkit be akarsz szippantani, mert azt gondolod, hogy ez az egész világnak szól, és sokakat megkeresel. Aztán az első körben jelentkezett ez a szerencsés banda! Mármint nekünk szerencsés, hogy nem mások jelentkeztek! Ez egy olyan társaság, aki nem csak táncos, de emberi színvonalat is képvisel, és még lovagolni is tud. Bár vannak olyanok, akik ezért tanultak meg lovagolni. Végső Miki és Appelshoffer Jani például, mert utóbbi azt mondta, hogy én ide akarok tartozni. A lényeg az, hogy szerencsére egy nagyon egyforma habitusú és összevágó csapat jött létre, mind az életfelfogásban, a táncról, vagy családról alkotott képünk, mind pedig az emberi kapcsolatokról való gondolataink nagyon hasonlók. Aztán persze volt nagyon sok „turista” próbálkozás, ezeket szépen hárítottuk, mert hiszünk abban, hogy sérül a kitűzött cél elérése, ha olyanokat is beengedünk, akik ezt nem kezelik kellő komolysággal. Ez a csapat önmagáért szerveződött. Mi nem akarunk divat együttes lenni. Üzeneteket akarunk átadni.

Mi az üzenet? Mi a küldetés, amit célul tűztetek ki magatok elé?

Ez nem egy üzleti ügy. A túra feltétele, mikor öt-hat falun keresztül lovaglunk az, hogy legyen ott egy befogadás, egy helyi társaság, népdalos, vagy táncos, tudjunk adni egy közös műsort, tudjunk beszélgetni, együtt lenni. Ez egy közösségfejlesztő ügy! Ha egy települést rá akarunk ébreszteni, hogy van helyi kultúrája, azáltal tudunk segíteni, hogy együttműködünk velük. Somogyban például volt 15-20 ember, akik minden műsorra eljöttek. Ennek a dolognak van sajtója és bizony vannak követői. Azt hiszem, ez az üzenete. A közösség, a helyi erő, a helyi érték és ezek reflektorfénybe helyezése. A másik, hogy a kultúra komplexen kultúra. Ehhez rengeteg minden hozzátartozik, például az is, ahogyan fogadnak.

Szerinted benne van a fiatalokban is az a fajta agilitás, ami bennetek? Összeverődnek 10-15-20 évvel fiatalabbak egy ügy érdekében, és a példátokat követve nekivágnak, nem feltétlen a lovaglásnak, de egy jó ügynek, hogy hajrá, ezt mi is meg tudjuk csinálni?

Szerintem pont két ilyen korosztályos réteg van: az egyik a nagyon fiatal, a másik pedig az idős. A közép korosztály pont az, amelyikben ez nincs benne, mert az minden mással foglalkozik. A fiatalnak még nem kényszer a karrier, és nem rohanták le a világ dolgai, az még álmodozik és még őszintén barátkozik, van galerije, bandája, és ők még sokat megtesznek egymásért. Aztán ez szétcsapódik, mert jön a karrierépítő időszak. Ekkor az a cél, hogy dolgozz és szerezzél, és sajnos sokaknál ilyenkor még a család is háttérbe szorul. Majd egy idő után elbölcsülsz annyira, hogy újra hiányzik az egymás felé fordulás. Hál’ Istennek mi előbb jöttünk rá erre, mint a nyugdíjas klubos korszakunk… A másik, amire azt hiszem, fel kell hívni a figyelmet az az, hogy régen ez a fajta együttműködés a kistelepülések mindennapjaiban is jelen volt. Ilyen a kaláka munka: „megcsinálom”, „odaadom”, „az én szekeremmel, a te lovaddal”. Minden úgy működött, hogy a másik is kellett hozzá.

De ez most is így van, nem?

Szerinted így van?! Én nem így látom… Ha nekiállsz építkezni, nem hiszem, hogy az összes szomszéd ott fog neked hetekig segíteni…

Na jó, de azért a kistelepüléseken ez ott van! Nálunk, én úgy érzem, ott van.

A kistelepüléseken még mindig jelen van, igen. De ezt a nagyobb helyeken már nem éled meg. Erre a kultúrára újra fel kell hívni a figyelmet!

Sok riportot olvastam mostanában, próbálom követni a fölemelt fiatal táncosok karrierjét. Azt látom, hogy egyre másra előtűnik a neved mint mentor, példakép. Te miben hiszel, amiben általad ők is hisznek?

Ez jó, mert nem kanyarodtunk el nagyon a lovas témától.

Tudod, van egy természeti egység, amit az ember tud sugározni, egy felépített rend, egy belső világ, ami megjelenik rajta keresztül. Ha ez tisztán tud megjelenni, akkor rendben vagy mint ember. Azokkal van baj, akiknél ez nem tud kijönni. A hiteltelenség, például, már az első beszélgetéskor megjelenik a manírokban, félrebeszélésben, a színészkedésben, mikor az egész megjelenésed egy szereplés, egy jobbat mutatni akarás. Légy olyan, amilyen vagy. Ez a lehető legjobb legyen magad felé, mert ha magad felé rendben vagy, akkor az kifelé is sugározni fog.

Ennek persze lehetnek hibái, de ha ezeket is úgy kezeled, hogy ez hozzád tartozik, akkor ez rendben lesz, akár a táncról beszélünk, akár az élet más területéről. Azt hiszem, ez a hitelesség jó példa lehet, és ezt megérzi a gyerek és a fiatal is. Azt gondolom, hogy az hat rájuk, ha nem beszélünk mellé, őszinték vagyunk, építők és előre mutatók. És még ha kritikát is mondok, azt úgy próbálom, hogy megvilágítsam a javíthatóság útját és az ő értékeit. Talán ezek az élmények hozzák ki a fiatalokból azt, hogy valakire azt mondják, példakép. Nálam vannak sokkal jobb táncosok az országban, én ezt azzal tudom egyensúlyozni, hogy van egy következetes világlátásom, amit közvetítek.

Korábban beszélgettük a diaszpóra magyarságáról és tudom, hogy számodra ők nagyon fontosak. Itt van a Petőfi és Kőrösi program. Hogyan értékeled ezeket?

Szerintem ez egy nagyon jó gondolat. Általában sokat segít, és persze vannak elcsúszások, de a hibafaktor mindenben benne van.

Olvastam egy felhívásod egy külföldi lehetőségre, amiben azt írod, „kalandorok és önjelöltek kíméljenek”. Ilyen jelöltekkel is lehet találkozni?

Igen. Sajnos benne van. Nyilván ez sokak számár jó lehetőség, mert nyelvet lehet tanulni, világot látni, és úgy futnak neki fiatalok, hogy azzal nem számolnak, hogy ott komoly közösségek vannak, magas tánctudású emberekkel. Például Brazíliában vagy Argentínában van olyan együttes, akik egy magyar fesztiválon is simán benne volnának a felső harmadban. Ha odamegy egy közép szintű táncos, az nekik szakmailag nem segítség, és ha még embernek sem jó, tehát nem szolgálatkész, vagy nincs elképzelése arról, hogy mit tudna hozzáadni az ottani dolgokhoz, akkor gyakorlatilag csak kolonc lesz a nyakukon. Tehát miközben ő odamegy „segíteni”, gyakorlatilag egy problémává válik. És sajnos sok helyen van ilyen figura. De sokan kérik tőlem külföldről, hogy írjak ajánlást, vagy véleményt a küldöttekről, mert egyes kinti csoportok sajnos annyira rosszul jártak, hogy inkább kilépnének a programból… Előfordul, hogy nem olyan megy, aki odavaló és ezzel hatalmas károkat lehet okozni. Mert a kinti csoportokat nagyon nehéz fenntartani idegen környezetben, vigyázni kell rájuk, és ha esetleg kapnak egy rossz élményt a gyerekek az anyagországból, azzal felfoghatatlan károkat okozhatnak.

Hamarosan itt a Táncháztalálkozó. Javíts ki, de én úgy érzem, ez évek óta a magyar táncházas élet nyüglődése.

Nagyon jól érzed. Sajnos pontosan így érzem én is.

Az Arénában az idén egy napot kapott a rendezvény. Erről mit gondolsz?

Azért lett egy napos, mert tudomásom szerint, egy salakpályás tenisztorna szorította ki a szombati napról a Táncháztalálkozót. Az a szomorú ebben a történetben, hogy kiszolgáltatottan azon kesergünk, hogy meg tudjuk-e szerezni az Arénát két napra, miközben a Táncháznak, mint közösségi formának, ennél rosszabb helyszíne nem is lehetne Magyarországon. Ennek azért volt régen varázsa, mert a BS sok tekintetben egészen más volt. Az, hogy most ez a sok menedzser típusú néptáncos megjelenik egy helyen, egy üvegkalitkában, security őrzése mellett, ahonnan aztán este kiszorítják a részeg menedzsereket, ez annyira kifordította ezt a történetet, hogy ezt inkább érzem agóniának, mint szerencsétlennek. Én is mindig ott vagyok, és kétségtelenül vannak gyönyörű pillanatai, amikben hál’ Isten részes vagyok. Ilyen például a Minden Magyarok Tánca. Ez szerintem világra szóló dolog. Van, aki csak azért eljön Brazíliából, vagy Kanadából, hogy itt egyet táncolhasson. Ez csodálatos. A táncháztalálkozó egyfajta maradvány. Persze megértem abból a szempontból, hogy ezt is tekinthetjük egyfajta hagyománynak. Mi pedig, ugye, hagyományőrzők vagyunk, hát ez az országos rendezvény legyen ott.

Én BS-ben ugyan nem voltam, de végigéltem a helykeresést. Szerinted annak volna létjogosultsága, hogy ezt az egészet elvigyük vidékre, akár váltott helyszínekkel is?

A táncház egy vidéki szórakozási forma. Ennek az volna az igazi húzása, ha egyszer végre valaki rájönne, hogy ezt egy kistérség is meg tudná rendezni, mondjuk hat-nyolc falu.

Olyasmire gondolsz, mint a Művészetek Völgye?

Igen, csak mondjuk egy-két napban gondolkozva. Nem kell, hogy olyan értelemben turisztikai rendezvény legyen, mint a Völgy. Persze lehet ilyen hatása is, de ez egy szakmai rendezvény. Mennyivel emberibb és méltóbb lenne, ha ez utazna körbe az országban, és a kulturális térségek vállalnák, hogy megcsinálják…! Ha belegondolunk, hogy mennyibe kerül a csarnok bérleti díja a rendezvény idejére, azt hiszem abból a pénzből bárhol meg lehetne rendezni. Ebben benne van az újításra képtelenség és a Budapest-centrikusság. Igazából a szenzáció, a sajtó előtti megjelenés, a látványérték az elsődleges, és nem a közösségi hozadéka. Ezért nem állja meg a helyét.

Úgy látszik, hogy a Táncházmozgalom elindulása óta most soha nem látott politikai támogatottsága van a magyar népi kultúra képviselőinek, minden ágazatban. Azt nem tudjuk, hogy ez közép- és hosszútávon hogyan fog működni, de szerinted ez milyen jelentőséggel bír most?

A pénzre gondolsz?

A politikai támogatottságra.

Merem remélni, hogy ez jóval több annál, mint egy erős szavazóbázis kiépítése. Mert a programok által támogatott körök eleve erős szavazói körök, ha politikailag nézzük. A Csoóri- programban viszont most van egy olyan szerencsétlen fordulat, hogy elkezdtük olyan irányba alakítani a pályázat bírálati rendszerét, ami pont azokat a „látványcsoportokat” hozza előnybe nagy támogatási összegekkel, akik nem feltétlenül a jobb oldal szavazói köre. Amíg az egyébként táncegyüttesektől hemzsegő Veszprém megyében egyetlen egy sem tudta elérni, hogy kiemelt támogatott legyen, addig Budapesten minden együttes, aki már valaha volt minősítőn és megnyert egyszer egy kiváló díjat, az mind megnyerte ezt. Persze, van ahol ez nem kérdés. Olyan is előfordul, hogy nincs utánpótlás, vagy azokból az egyetemistákból táplálják magukat, akik azokból a vidéki együttesekből kerülnek Budapestre, akik nem kapnak kiemelt támogatást. Talán hallottad, vagy ismered a véleményemet erről az elasztikus nadrágos, kiborotvált-fenekű férfi körről. Hát, hogyha ez a társaság a hétmilliós kategória, akkor ők nem biztos, hogy ezért a támogatásért oda fognak szavazni. Ha politikailag nézzük… Mindeközben Erdélyben egyesületek alakulnak egymás ellen, mert ők „Csoóri-pénzre” akarnak pályázni. Gyimesben odáig ment a dolog, hogy bicskát nyitottak egymásra e miatt az ügy miatt.

Azt mondod, hogy ez kontraproduktívvá válhat?

Nem. Azt mondom, hogy ezt tisztába kell tenni, és hogy ez a program óriási hozadék, nagyon kell, de a pénzt fel kell tudni használni. Ha a pénzt arra adjuk, hogy azzal együtteseket gazdagítsunk, akkor az mindig irigységet fog szülni, ellentéteket fog gerjeszteni. Persze ezt lehet kezelni. Véleményem szerint ezt a pénzt programra és nem népviseletre kellene költeni. Ha te horgászol, elmész, és veszel magadnak egy horgászbotot, nem? Ha táncolni akarok, miért a táncegyüttestől kéregetek?! Csináltassam meg magamnak! Előbb tegyem be a közösségbe, ami megjár oda, és akkor majd utána kérhetek valamit. Most ezt a programot arra használják föl, hogy kistafírungolják a tagokat. És mi történik? Felkészülünk egy versenyre, amit valaki kitalált, elköltjük a pályázati pénzt a viseletre, zenekart fogadunk, elutazunk a versenyre, ahol jól elküldenek minket. Ezután hazamegyünk, és majdnem feloszlik az együttes, mert összeomlik az egész, amit a pályázati pénzből építgettünk. Az egészet eltapsoltuk, és azon kívül, hogy maradt egy ugyanolyan létszámú, de keserű szájízű együttes, az égvilágon semmit nem értünk el. Persze ezt nagyon kisarkítottam, mert van egy szűk réteg, ahol meg jól sül el. Mégis azt mondom, hogy ebből programot kellene finanszírozni.

Értem, de akkor ez a pályázatnak a stratégiai részét érinti.

Korábban azért ezt már az NKA-nál felismerték és átlátták. Itt most nagy a kapkodás. Kicsit betokosodott a rendszer. Emiatt vannak vitáim, egészen széles körben.

Visszatérnék a tapinacira. Korábban olvastam a FolkMAGazinban egy szólótáncverseny utáni észrevételeidet. Azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy a világ nem változik? Mindig halljuk, hogy „bezzeg a mi időnkben”, közben a fiatalok meg ugyanolyanok maradnak. Lehet, hogy ’72-ben a Kassák klubban trapéz farmerban, hosszú hajjal, Tisza cipőben táncoltak, most meg tapinaciban és csicsás Budapest mintás cipőben. Minden lázadásnak van valami oka. Lehet, hogy a korszellem azt kívánja, hogy ők így próbáljanak kitűnni?   

Megint csak azt mondom, hogy lehet divathullámokat követni, de azt sokféleképpen lehet képviselni. Ha valaki teljes átéléssel férfiatlan, minden rezzenésében és megjelenésében, az nem jogosult arra, hogy Békéscsabán a szólótáncversenyen kikérje a verbunkot! Akkor legyen ő a fordulóban a női szereplő! Ezt fel kell tudni vállalni. Én elfogadom ezt a stílust, ezt a világot, de amíg zsűri leszek ezen a helyen, erre én nem tudok aranysarkantyút javasolni. A hosszú haj nem férfiatlan, mert a honfoglaló magyarok is ilyen hajviseletet hordtak. De ha valaki kiborotválja magát, selypítősen beszél és „nőiesen” fogja a cigarettáját, az férfiatlan, és nem tud férfias jelenséget képviselni. Tehát nem tud hitelesen eltáncolni egy verbunkot. Az ilyen kategóriájú budapesti nemességnek már annak idején külön táncot írtak a táncmesterek, mert ők már akkor sem tudták és nem is akarták a vidéki táncot eltáncolni. Akkor most se akarják! Találják ki a sajátjukat és ne erőlködjenek azon, hogy paraszti kultúrát villantanak meg, mert képtelenség, egyszerűen nem működik a kettő együtt. Senkire nem haragszom, kellenek az ilyen figurák, hogy sokszínűek legyünk, nekik is megvan a helyük. Ennyi a véleményem. Nem kell haragudni, csak a Budapest táblát néha kívülről is meg kell nézni!

Mikor kezdtél táncolni Cimbi?

1981-ben.

Eltelt majd negyven év, sok változást láttál. Hogyha 10 év múlva leülnénk beszélgetni, mit gondolsz, mit mesélnél az akkori magyar táncházas helyzetről?

Inkább mondom, hogy mi van most. Most van egy olyan átmeneti időszak, ami a minőségből a tömegcikk felé vitte el a tánc világát. Volt a táncházi kezdő időszak, ami óriási közösségszervező erővel bírt és olyan erővel hatott, hogy szinte felrobbantotta a pesti értelmiséget. Ráadásul a generátorai is olyan figurák voltak, akiknek a műveltségi színvonala megkérdőjelezhetetlen volt. Most van egy tömegesedés. A táncházi élet vezérfigurái sem azon a szinten vannak, mint akkoriban Tinkáék, akik mint „napkeleti bölcsek” ültek. Ők voltak a táncházvilág jedi lovagjai. Ez most nagyon hiányzik. Most törés-zúzás van, könyöklés, önmutogatás, sikerorientáció. A táncházmozgalom mára egy táncegyüttesi versenymozgalommá vált, egy néptáncipari jelenséggé, amiben alulról most kezd kifejlődni ennek az ellenszere, mert mindig lesz ellenpólus. És ez vidékről már szépen épül. Elkezdődni látszik egy megújulás. Talán 10 év múlva jobb ízű lesz ez a dolog, megtisztul, kihullik a férgese, ha lehet ilyet mondani. Ezt szeretném legalábbis. Persze az is lehet, hogy akkorra már annyira nem lesz prioritás a kultúra, hogy a túlélés lesz a kihívás.

Mondd el azt a mondatot, aminek 10 év múlva a legjobban örülnél és azt, ami a legjobban aggaszt!

Én annak örülnék a legjobban, ha Benedek fiam 10 év múlva úgy szólítana minket, hogy édesapám és édesanyám, mert azt hiszem, ebben benne van minden!

A legkeserűbb pedig az volna, ha kimenne külföldre dolgozni…

A néptáncmozgalomnak, a táncházmozgalomnak a legfőbb küldetése, hogy értékőrző legyen! ÉRTÉKŐRZŐ! Ha valaki ezt csak a sikerek miatt csinálja, az csak kárt és rothadást fog okozni. Annak örülnék tehát, ha a mi almánknak minél kevesebb rothadó, és minél több értékes része lenne!