A Mozgás Törvénye

A napokban olvastam, hogy Szent Gellért Díjban részesített a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, mit kell tudni erről a díjról?

Ezt a kiemelkedő pedagógusi tevékenységért adományozzák, olyan tanároknak, akik keresztény iskolákban tevékenykednek, és e héten kedden a kitüntetettek között voltam. Az iskola vezetősége és a kollégáim úgy gondolták, hogy nálam méltó helyre kerülhet ez az elismerés. Egyáltalán nem számítottam rá, mert általában a díjak nem motiválnak, de nagyon jól esett.

Veszprém az otthonod, de tudom, hogy badacsonyi gyerek vagy. Milyen szálak, milyen érzelmek kötnek ehhez a két vidékhez?

Badacsony a gyerekkorom egyik legfontosabb állomása. Szüleim, nagyszüleim tősgyökeresen odavalósiak és fiatalságom nagy részét ott töltöttem el, abban a falusi környezetben. Badacsony bár most már város, de én még annak a szerencsés időszaknak voltam a tanúja, amikor még faluként jelölték a veszprém megyei térképeken. A felmenőim mind odakötnek. 15 éves koromban egy nagyon kedves táncpedagógus Nagy Laci bácsi egyszer csak ott termett a mindennapjainkban. Ugyanis épp akkor egy október 23-i műsorra készültek és az unokatestvéremnek lebetegedett a párja, azonnal kellett valaki és hát engem talált meg ez a feladat. Nyilván nem voltam benne sikeres, mert olyanokkal kellett együtt táncolnom, akik 10-15 éve csinálták. Laci bácsi az a meghatározó kötelék, aki megadta azt az alapot, ami a népművészet felé való irányultságomat segítette és azóta is segíti.

És Veszprém?

Veszprém egy nagyon fontos megálló most az életemben.

Megálló vagy végállomás?

Hát ezt majd 68 év múlva, a tervezett nekrológomban fogom tudni elmondani.

De most jelen pillanapban úgy érzem, hogy a helyemen vagyok.

Itt talált meg először ez az érzés és ezt most próbálom megköszönni az életnek.

Milyen indíttatásból kezdtél el foglalkozni a Bakony feltáratlan vidékeivel? Annyiszor hallottuk már, hogy túl vagyunk az „utolsó órán”, de 2019-ben tényleg van még ott valami?

Ez egy nagyon fontos és jó kérdés. Tizenöt évvel ezelőtt az Ajka-Padragkút Táncegyüttes táncosa voltam és az akkori együttes fő csapásvonala az erdélyi táncok feldolgozása volt. Akkoriban Kovács Norbert Cimbi vezetésével azok a táncok jelentek meg dominánsan a műsorainkban. Természetesen foglalkoztunk más vidékek táncaival is, de a gerincet mindig Erdély adta. És aztán ahogy telt múlt az idő rengeteg barátunk kérdezte, hogy milyen a ti táncotok, mit táncolnak felétek. Úgy 15 évvel ezelőtt odajött hozzám egy nagyon kedves anyuka, aki azt mondta „Idefigyeljen Ricsi van itt egy 98 éves bácsi, ő vidi származású, aki rengeteget dalol és mit szólna, ha eljöhetne az idősek otthonába hozzá?!”. Én ekkor 18 éves voltam. Az akkori együttes kamerájával és diktafonjával felmentünk hozzá és hihetetlen módon egy 240 perces VHS kazettát teleénekelt fejből. Betyárballadák, csárdások, bújdosó énekek, de beszélt bálokról, a búcsúkról a hagyományokról. Aztán nagy csend lett, mert nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. De onnantól kezdve érdekelt az öregekkel való beszélgetés. Rengeteg sztorijuk és élettapasztalatuk volt, amire én szívesen figyeltem. Csak telt az idő, de nem voltak lépések. Eljárogattunk pásztorokhoz, vagy a falusiakhoz, de nem különösebb gyűjtő céllal. Évekkel később Pécsre kerültem a kulturális antropológia tanszékre, és olyan emberektől tanulhattam, mint Andrásfalvy Bertalan, Kuti Klára és Pócs Éva. Ők adták az inspirációt. És egyszer csak tudatosan elkezdtem járni gyűjteni és megpróbáltam feldolgozni a Bakony táncait. Persze ezek az első szárnycsapások nem voltak sikeresek. A kutatások rengetek akadályba ütköztek. Nem voltak biztosan alátámasztható adatok.

Az elmúlt majd' nyolc évem az adatolással, a lejegyzéssel, a szelektálással telik. Szóval a kérdésre a rövid válasz az, hogy a Bakonyban a mai napig nagyon sok mindent lehet találni.

És annak, hogy az emberek elfelejtettek kommunikálni, az a pozitívuma, hogyha megkérdezed őket és hallgatsz, nagyon szívesen mesélnek! Szerintem a vidék kifogyhatatlan kút.

A Gerence Hagyományőrző Néptáncegyüttes vezetője vagy Veszprémben. Mennyire segíti a kutatómunkádat az együttes?

Hála a Jóistennek azt tudom mondani, hogy az együttes kiemelkedő feladatot lát el a megye kulturális életében. A Gerence tagjai szerencsére átérzik a feladat fontosságát és maguk is belefolynak a munkába. Ez úgy zajlik, hogy a legtöbb helyre egyedül járok, de van, ahova a csoport is velem tart. Ilyenkor felkészítem őket a feladatra, hogy mi ott és akkor csak hallgatóság vagyunk, nem szabad semmit az emberek szájába adni, ez a néprajzkutatás egyik legfontosabb szabálya. A fiatalokat is nagyon szeretem már magammal vinni és csak utólag kérdezem tőlük „Tudjátok, hogy most mi történt veletek, mit kaptatok?!” Nagyon kíváncsi vagyok, hogy számukra mi az, amit ezekből a csodákból el tudnak csomagolni. Amikor feldolgozásra kerülnek az értékek, akkor általuk ezek az érzések mindenképpen bekerülnek a koreográfiába, a színpadi képbe.

Magyarul az együttes a kutató munka eredményének a színpadra állításában a legfontosabb szereplő. Ők a festmény és az ecset legfőképp az én kezemben van.

Májusban felkéretek a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében a Magyar Etnokoreológiai Társaság által szervezett műhelybeszélgetésre, ahova egy tudományos előadást kellett vinnem a munkámról. A módszerekre és a szellemiségre voltak kíváncsiak. Nagyon nagy örömmel jöttem el, mert nagyon érdeklődők voltak, valamint rengeteg bátorítást és segítséget kaptam. Ez a munka fontos feladata és célja az életemnek.

Ez nem kirakat és nem az egoról szól, hanem egy rajtam kívülálló nemes cél.

Tudom, hogy több generációt ölel fel a csapat. Mennyire színes a társaság?

Nagyon színes! Nem úgy kell elképzelni, mint egy jó értelemben vett amatőr együttest, akinek a célja a Kárpát-medence táncainak koreográfiaszerű színpadra állítása. Persze minden vezető más-más célokat tűz ki és ez így van rendjén. Nálunk veszprémi és a Veszprém környéki táncosokból alakult a hagyományőrző együttes. Ez nagyon különleges, ugyanis hagyományőrzés tekintetében lokálisan nem köthető egy faluhoz sem. A táncosok a Veszprém környéki falvakban élnek életvitelszerűen, mindenki idevalósi egy kivételével. Azért jött létre a Gerence Hagyományőrző Néptáncegyüttes, mert olyat létrehozni, ami egy saját faluban működik, itt a lehetőségek nem engedték. De így rengeteg faluval és közösséggel vagyunk kapcsolatban. Azokból a településekről vannak a legtöbben, ahonnan a táncokat is feldolgozzuk. A jelenlegi létszám közel 50 fő. Harmadolva van a társaság a 20 év alattiak, az a felettiek és a 40 felettiek tekintetében. Ez egy EMBERI közösség! A csoport egyik legfontosabb feladata, hogy közösséget alkotva lehetőséget biztosít azon emberek, családok és barátok számára, akik az élő népművészetet és ezen belül a Bakony kulturális értékeit próbálják hirdetni a szabadidejükben. Mert nincs annál fontosabb, hogy itt az emberek a szabadidejüket belső értékekkel telve tölthetik! Persze nekem is idő kellett, hogy rátaláljak ennek a fontosságára. Nincs jogom megmondani, hogy a táncos mit érezzen, és mit gondoljon erről a csodáról. Mindenkinek saját magának kell megtalálnia, hogy az élő népművészetből mit visz magával. Én csak egy lehetőség vagyok, hogy ennek az értékeit eléjük tárjam.

Mi okozza a legnagyobb gondot az együttessel kapcsolatos életedben?

Hú de jó kérdés! Minden segítség… Igen… Huhh… A legnagyobb gondot a felelősségérzet okozza, ami körbeveszi a mindennapokat. Jó irányba tart-e az, amit képviselsz? Időnként már megkapom a válaszokat, de a táncosok nem mindig tudnak ilyen gyorsan velem együtt tartani. Az is nehézség, hogy bennük ne keltsek kétségeket, de önmagamnak is képes legyek egészségesen megfelelni. A kisebb problémák pedig a fenntartás, a menedzselés és az együttesi jövőkép kiformálása. Mert nagyon szeretném, hogy ez hosszútávú legyen és általuk a bakonyi táncanyaga kerüljön be a szakmai köztudatba és higgyék el értékőrző, értékmentő fontosságát!

Mert nem hiszik el?

Talán még nem telt el elég idő.

Van fenntartása a szakmai közönségnek?

Nem a fenntartásokról van szó, hiszen szakmailag képzettek vagyunk. Azt hiszem a kevésbé fókuszban lévő dolgoknak sokkal nagyobb figyelemre volna szükségük. Mert talán oda kellene tenni a markánsabb figyelmet, ahol a szürke foltok megjelennek. Lehetőséget és helyet kapjanak a szellemi kulturális örökségben olyan tartalmak, melyekkel eddig nem foglalkoztunk.

Szóval gyakorlatilag ma az történik a Bakonyban, mint ami 60-70 éve Fejér megyében?

Abszolút. És ez most egy csoda!

A gondok mellett mindig vannak örömök. Mi okozza a legnagyobb örömöt?

A legnagyobb örömöt az, hogy ezt csinálhatom. A tánctanítást, a gyermekpedagógiát, a gyűjtőmunkát és kulturális életben való aktív szereplést. Az, hogy ezt az élet engedte. A kultúra változása és az örökletessége az ember mindennapjait segíti, örömet és boldogságot kapok vissza és örülök, mert van célja az életemnek. Fantasztikus érzés tanítani, együtt énekelni, vagy olyan emberekkel találkozni, akitől tanulhatok.

Fantasztikus csapatban, közösségben lenni és ugyan olyan fantasztikus néha egyedül is lenni.

És kudarcokból is tudsz örömet meríteni, mert az azt jelenti, hogy tudod jobban is csinálni.

Tudom, hogy mélyen hiszel a hagyományőrzésben és a dolgok természetes úton való művelésében, de mennyire vagy nyitott az új kezdeményezésekkel kapcsolatban? Mit gondolsz a néptáncban való új, modern törekvésekről?

Őszintén fogok erre válaszolni. A hagyomány az életet szolgálja. Ezt nem én mondom, hanem Andráfalvy Berci bácsi mondja. A hagyomány belsőértékekre épít. Külsőségek csak időlegesen befolyásolják. És itt van a válasz. A világ, ami körbevesz az változik és ezzel elkerülhetetlen egy természetes változása a műfajnak is. Nyilván a mi mozgalmunkban is kell lennie olyan fiataloknak, akik azon dolgoznak, hogy valami olyat csináljanak, ami izgalmas a tömegek számára, csak úgy látom, hogy ez nem következik be. Nincs új a nap alatt. Az '50-es '60-as években is próbálkoztak a népi kultúra akkori értelemben vett modernizálásával.  És mindig az jut eszembe, hogy ez mit hozott? A hetvenes évek táncház mozgalmát hozta, hogy az emberek rátaláltak saját magukra! Rájöttek, hogy ez egy élő, organikus dolog és nem kellenek köré színházi falak. Most a mozgalom szerencsére aranykorát éli. Minden kicsi közösségnek van egy műhelye, amiben a népművészet ragyog és újra élő lett. És itt vannak a fiatal mesterek, akik próbálnak innovatívnak lenni. Azt gondolom a lelkükben még nincsenek válaszok a miértekre, és így öncélúvá válik a változtatás. Valaki kimondja, hogy az új ilyen legyen. De miért legyen ilyen? Mitől izgalmasabb? Mitől várok tőle többet? Az a kincs, amit örökül kaptunk, annak nincs akkora ereje, hogy belső értékeivel és mértéktartó tartalmaival, korcsosultságok nélkül elég legyen?

Tudom, hogy alapvetően pozitív ember vagy. Ez természetes belső érzés, vagy ebben komoly munka van?

Most már természetes belső érzés. Az ember levetkőzi az idők folyamán azokat a sallangokat, amiket nem akar magán hordani. Sok kudarcom volt az életben és az egyetlen mentsváram az volt, hogy boldog tudok lenni.

Úgy vagyok ezzel, hogy mindenben keresem a jót, és már nem tudatosan csak egyszerűen a dolgok pozitív oldalát szeretem látni.

Tényleg ez a valós válasz és bízom benne, hogy ilyen tudok maradni. Egyszerűen lehet így élni és kész. Érdemes vidámnak lenni erre a rövid időre, nem így van?!

Minden jóindulatod ellenére komoly ellenérzésed van a versenyekkel szemben, pedig sokan azt mondják ezekre nagy szükség van, mert ez viszi előre a szakmát. Te, hogyan látod ezt a helyzetet?

Jól van, látom felkészültél… Én azok közé a szerencsések közé sorolhatom magamat, akik ennek az egésznek tényleg minden oldalát látták. Voltam gyerekként aztán fiatalként versenyző, voltam díjazott, voltam vesztes, voltam tanító, akinek a gyermeke elbukott, tanító, akinek a gyermeke kiemelkedett és voltam olyan is, aki zsűrizett és felelősséggel osztott, vagy nem osztott díjakat. Láttam szomorú és vidám gyereket, örvendő és dacos közösséget. És ebben a rendszerben kerestem magam. De most akkor baromi őszinte leszek, egyik oldalról nagyon fárasztó a felkészítés. Rettentően idegőrlő feladat egy olyan célt hajkurászni, ami ráadásul nem csak rajtad múlik, hogy eléred vagy nem éred el. Ez nagyon sok emberen múlik. De helyezzük ezt bele a magyar néptánckultúrába! A versengés, mint virtus a paraszti kultúrának is fontos eleme volt, ugyanis a tánc párválasztási funkcióval bírt, bír. És voltak olyan tánctípusok, amik kimondottan a legényeket versenyeztették. FÉRFIAK egymással egészségesen vetélkedve, külső szemlélő nélkül belső tartalommal töltve.

Ez azt jelenti, hogy úgy versengtek, hogy a végén mindegyikőjük győztes volt.

Ez most úgy néz ki, hogy egy öt tagú zsűri nézi azokat az embereket, akiket igazából nem ismer, mert nem tudja az érzéseit, nem tudja a hátterét, nem tudja a ráfordított energiáját, nem tudja a belső tartalmát. Ránéz és pillanatnyilag ítél. Ez van. És még csak nem is a legényesversennyel van a gond, mert az létezett. Hanem amikor összehasonlítanak egy moldvai csángó táncot egy rábaközi csárdással és egy legényessel. Funkcionálisan szerintem halott az ügy. Ezek sosem versenyeztek egymással, hogyan rakhatjuk fel őket egy mérlegre.

Ezért azt gondolom, hogy a szakmai megmutatkozást és az értékelési rendszereket át kell dolgoznia az országnak, illetve a célokat kellene pontosabban meghatározni.

A kérdésem az, hogy van e különbség a kisfalusi elvált szülők gyermeke között, aki, ha esetleg ki tudják fizetni a tandíjat, el tud járni egy közösségbe hetente kétszer, és aközött, aki mondjuk főműsoridőben a TV-ben hirdeti tudását? Milyen mintát szeretnénk mutatni és mit szeretnénk láttatni a felnövekvő generációkkal? Észre kellene venni a tömegeket!

Mennyire hiszel a mozgalomban? Hogyan látod húsz év múlva, mikor a mai legkisebb tanítványaid válnak fiatal felnőttekké?

Bízom a mozgalomban. Bízom abban, hogy tényleg fénykorát fogja élni húsz év múlva. Remélem, hogy látni fogom azt, amire vágyom! Lássam majd azt, hogy ezt megérte csinálni! A pedagógus ekkor nyugszik meg igazán. Mindenképpen azt gondolom, hogy a mozgalom fejlődni és növekedni fog. A komoly művészetoktatás miatt egyre több gyerek táncol, a média által olyan családokhoz is eljut a folklórkincs, akik nem biztos, hogy találkoztak volna vele. Van bennem egy olyan kép, hogy a magyar ember újra büszke tud majd lenni a saját hagyományaira és használni tudja azt a mindennapokban. Rengeteget jártunk külföldre és voltunk olyan helyeken, akik bizony jóval előttünk járnak ebben, olyan természetesen táncoltak a gyerekek, hogy öröm volt látni. Azt hiszem most mi is jó cipőbe léptünk. Az irányzékot kell nagyon eltalálni, de én ehhez kishal vagyok. Magánemberként a hit és a tenni akarás bennem ezért az ügyért nagyon nagy! Azt kívánom, hogy a mozgalom tudja az utakat szépen koordinálni és reményt adjon mindenkinek, hogy amit kijelöl, az egy jó út!

Fiatal vagy, de ezzel együtt sokan tisztelnek és példaképként is állítanak. Neked van példaképed?

A legnagyobb példát a családomtól kaptam. A becsületességet, a tiszteletet, az örökmozgóságot és a jószándékúságot otthonról hoztam, a nagyszüleimtől és a szüleimtől. Ha szakmai vonalon kérdezel, akkor inkább néhány ember munkássága az, és a szakmai alázata, ami nagyon sokat tud adni. Néha belekapaszkodom az irodalomba és abból merítkezem. A mozgalomban pedig szinte mindenkiben találok magamnak valami jót. Sok embertől, sok mindet tanultam. Főleg a Dunántúlon vannak barátaim, aki példát jelentenek számomra. Van köztük idős tanító néni, van köztük családapa, és természetesen a szakmai vonalon is sok jó ember!

Ha varázserőd lenne és tudnál változtatni, min változtatnál?

Azt tenném, hogy az idő, forduljon hasznára az embereknek, és sokkal többet tudjanak eltölteni gondolkodással és beszélgetéssel, mert az segíthet sok mindenen. Jusson több időnk az Ügyek szolgálatára!