A Mozgás Törvénye

Egy nyári színjátszó táborban éppen a Balaton-parti szocreál üdülő udvarán lábtengóztunk a csoportvezető társaimmal, amikor egy magas ívelt labda tartott felém. Én hátat fordítottam a hálónak és gondoltam, mint a nagyok, visszaívelem a labdát. Az ég felé fordított szemekkel nézem a zuhanó labdát és a teljes erőmből lendítettem a lábamat egy hatalmas rúgáshoz. Sikerült. Hatalmas volt. Azonban kihagytam a számításból, hogy ezeknek a szoci üdülőknek a kerti bútorait bombabiztosra készítették és mindig minden útban van egy ilyen udvaron. Így aztán nem a labdába rúgtam bele, hanem eltaláltam a beton asztal lapjának az alsó élét. A rúgás ereje abban mérhető, hogy megemelkedett az a beton asztallap. Összeestem, a labda pedig elgurult. Összegörnyedve feküdtem a földön. Persze egy színjátszó táborban nem hiszik el az embernek azonnal, ami történik. – Jó jó, Göbikém értjük, hogy nem megy a foci, de azért felkelhetnél…! Ne kamuzz…!, de én ezeket már szinte alig hallottam. Olyan mértékű volt a fájdalom, hogy képtelen voltam még jajgatni, vagy üvölteni is. Rázott a hideg és csak szorítottam, csikorgattam a fogaimat. Nem szépítem fetrengtem. A barátom odalépett és felhúzta a melegítőm szárát a lábamon és hallottam, ahogy súgja a többieknek, „Szerintem hívjunk mentőt…” Nem tudom biztosan, de szerintem gyorsak voltak. Marcaliból Balatonfenyvesre jöttek értem. Odalép az orvos, vagy mentőtiszt ő is megnézi. Azt mondja ad egy injekciót. Mondtam neki, hogy az kizárt, mert rettegek az injekcióktól. Kérdezi, mennyire fáj? Az egyes, amikor egyáltalán nem a tízes pedig mikor már annyira, hogy nem tudod elmondani. „Akkor nyolc…” – rebegtem elhaló hangon. „Nyolcas a fájdalma és nem kér injekciót, mert fél tőle…?!” Biztosan teljes zakkant a csávó, gondolhatta magában. Mindenesetre megúsztam ezt a részt és miután rögzítették a lábamat egy vákuum sínben betettek a mentőbe és elindultunk a kórház felé. Azt mondja nekem, hogy érti ő ezt az injekció kérdést, de hamarosan el fog múlni a sokk és még sokkal jobban fog fájni a lában. Tudniillik a jobb lábfejem csak lifegett a lábszáramon… Szóval azért mégis csak kéne ezzel kezdeni valamit. Kérdezem, nincs valami barátságosabb? „De van! Ez pont neked való cucc!” – és már csattant is a maszk a fejemen és nyílott a palack csapja. „Jó mélyeket szívj ebből, mert a kórházban úgysem kapsz majd semmit…!” – „nyugtatott” vigyorogva. Kéjgáz. Szuper. Ellazít. És nem csak bódulsz, de a hangszálaid is ellazulnak így olyan mély hangom lett, amiért a legjobb színészek is végig isznak és szivaroznak egy fél életet.

Vigyorogtam, mint a tejbetök és a maszk alól kiabáltam a mentősofőrnek, hogy „Luke, én vagyok az apád!”

Ekkor már nagyon jól éreztem magam. Odaértünk, kivettek, kerekesszék, be a sürgősségire. Itt jött a meglepi. Újra egy filmben éreztem magam. Kitettek a székből egy folyosón és mondták, hogy várjak, amíg jön valaki. Jó. – gondoltam benne van a nevében, hogy sürgős esetek érkeznek ide. Persze arra nem gondoltam, hogy az, hogy ellássanak az igazából csak nekem sürgős, a dokinak egyáltalán nem az. Ücsörögtem ott magányosan, aztán megérkezett utánam a két barátom. Fogyott belőlem a mentőben belém pumpált „midiklorián”, egyre kezdett eluralkodni rajtam a fájdalom. A folyosó végén megjelent egy takarítónő. Megkérdeztük tőle, hol vannak az orvosok. Mondta, hogy egy van valahol, de nem látta egy ideje… Majd biztosan jön. Nagyon jó. Meg is jött. Háhá!!!! Gondoltam itt a megváltás. Röntgen. „Üljön fel az asztalra!” „Nem nagyon tudok, mert tudja a lábam sérült meg és rettenetesen fáj…” Hát pedig én nem fogok segíteni, ha felül megvizsgálom, ha nem…” Oké, oké…” Kiszenvedtem magamból ezt a felülést. „Ön milyen orvos?” – kérdezem érdeklődve, hogy oldjam a feszültéget. „Belgyógyász” válaszol rezignáltan. Ekkor kezdtem el szembesülni vele, hogy a törött lábamat épp egy belgyógyász vizsgálja, mi több hamarosan be is gipszeli. Azzal úgy is lett. Egy mukkot nem mertem szólni, csak végig az járt az eszemben, hogy másfél hónap múlva indulunk egy turnéra Spanyolországba és nekem lóg a lábfejem. Az már csak később jutott eszembe, hogy hétvégén egy lakodalomban lóháton kellett volna vőfélykednem… Minden meghiúsulni látszott.

Aztán hazakerültem. Helyi kórház, járóbeteg központ, ortopédia. Miután kiderült, hogy nem eltört a lábam, hanem még annál is rosszabb, megrepedt kicsit elkeseredtem. A kezelőben a vizsgálaton kérdezgetem az amúgy fiatal és elsőre egészen kedvesnek tűnő doktornőt, hogy egy ilyen sérülésnek mégis mennyi a gyógyulási ideje. „Nem tudom megmondani.” – válaszolja határozottan. „Rendben, értem, hogy ezt most konkrétan nem tudja megmondani, de biztosan van egy átlag, ami alatt a hasonló sérülések meggyógyulnak…” – forszíroztam a választ. Aztán egy ponton elveszítette a türelmét és rámförmedt:

„- Értse már meg hogy nem tudom megmondani! Jóslást nem tanítottak az egyetemen!”

Én meg csak álltam a sérülésemmel értetlenül és csak annyit tudtam válaszolni, hogy „Úgy látom kommunikációt sem tanítottak…” Ezen annyira megsértődött, hogy a két kezelő helyiséget összekötő ajtót úgy csapta be maga után, hogy egy kis darab vakolat is leesett a szemöldökfa mögül.

Pár másodperc csend után odafordulok az asszisztenshez: „Hát, gondolom végeztünk?!” „Hát, úgy néz ki, igen...” - válaszolta egy kis cserfes mosollyal az orra alatt.

Pár hét múlva már a spanyolországi Jaca városában bicegtem egy nemzetközi néptáncfesztivál felvonulásain. Igaz, a csizmába ugyan nem ment még bele a dagadt lábam, de cipővel már egészen jól használható voltam.