A Mozgás Törvénye

Múlt héten elkezdtem eljárni futni. Megint. Csak most reggelente, mert azt találtam ki, hogy reggeli tompa aggyal nem gondolok bele, hogy mennyire nincs kedvem és mennyivel jobb lenne inkább csak fetrengeni. Eddig bevált a módszer, felébredek tőle és sokkal jobb érzés úgy ülni egész nap, hogy már megvolt a napi mozgás.

Ilyen kis praktikákkal próbáljuk átvészelni azt, hogy az életünk meg lett állítva. És a tavalyi három hónapos, illetve az idei (eddig) fél éves időszak alatt rá kellett jönnünk, hogy nem elég kivárni a kényszerszünetet, tenni kell azért, hogy ugyanonnan tudjuk folytatni amikor (vagy inkább ha) visszatér minden a régi kerékvágásba. Ennek az írásnak nem célja, hogy az egész korosztályom, vagy az összes középiskolás tapasztalatait mondja el. Egy különleges iskola diákjaként az én saját élményeimen keresztül arra igyekszik rávilágítani, hogy látszólag teljesen ugyanazt a helyzetet egyénenként mennyire máshogy éljük meg.

A neves nagyvárosi gimnáziumok diákjaitól leginkább azt lehet hallani, hogy az online oktatásban megugrott a tananyag és a feladatok mennyisége, közvetlen visszajelzés hiányában irreálisak az elvárások. Szerencsére nálunk nem ez a helyzet. Tanáraink belátták, hogy a távoktatás szinte működésképtelen, és ahhoz, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle, nem a tengernyi online óra és feladat a megoldás. Ezért nekem és az osztályomnak nincs sok óránk, a feladatainkat viszonylag kevés idő ráfordításával el tudjuk végezni. Így ami a mi nyakunkba szakadt, az nem rengeteg munka, hanem rengeteg szabadidő, amit magunknak kell beosztanunk és megszerveznünk, lehetőleg értelmesen eltöltenünk.

És itt az első nagy felismerés: eddig nem mi szerveztük az életünket, akármennyire önállónak érezzük magunkat, azt, hogy hogy épül fel a napunk, mások találták ki helyettünk, az órarendünk majdnem az egész napot felölelte, és a délutáni foglalkozásokat sem mi szerveztük.

A szabadidőnket pedig többnyire pihenéssel töltöttük. Én személy szerint viszonylag elfoglalt voltam, szinte minden nap este értem haza az iskolából, heti három néptánc, hangszeres gyakorlás, zenekari próbák, meg persze lógás a haverokkal. Az iskolánkba sokan járnak az ország távolabbi pontjairól is, akik kollégiumban vagy albérletben szállnak meg, azaz a hétvégék kivételével tulajdonképpen ott élnek. Nekik még drasztikusabb a változás. Még egy említésre méltó különbség a diákság egy jelentős részével szemben, hogy nálunk a többség szeret iskolába járni. Leginkább ezek a tényezők alapozták meg nekünk a távoktatás hangulatát, viszont az, hogy ki hogyan vészeli át ezt az időszakot, már teljesen egyénfüggő. Én a személyes tapasztalataimat írom le, ismerősök beszámolóival kiegészítve.

A hirtelen ránk zúduló rengeteg szabadidő tulajdonképpen nem is szabad, hiszen ugyanúgy tanulással kellene foglalkoznunk, viszont teljesen magunk osztjuk be az egész napunkat a néhány reggeli online óra kivételével. Ez meglepően nehéz feladatnak bizonyult, nekem még a mai napig sem sikerült elsajátítanom a feladatok rendszerezésének és időre befejezésének a tudományát. A megszokott metódus az, hogy ha van egy feladat, ami mondjuk 10-15 percet vesz igénybe és jövő hét kedd estig kell visszaküldeni, akkor az kedden kicsivel éjfél előtt lesz elküldve, és nem azért, mert egész addig nem jutott rá időm. Elúszunk a tengernyi időben, és minél tovább halogatunk valamit, annál nehezebb motivációt találni az elvégzésére. Miért nézzem át ma az anyagot a holnapi órára, hiszen csak fél egykor kezdődik. Miért lenne az az első dolgom reggel, hiszen van még rá négy órám és csak pár oldalt kell elolvasni. Miért olvassam el egyáltalán, a tanár úgyis arról fog beszélni az órán, ha valamit nem értek, majd elolvasom utána. Így történik az, hogy bár a feladat csekély, közvetlen ösztönző tényező hiányában, a „miért csinálnám meg most azt, amit bármikor máskor is meg tudok?” gondolatmenet győzedelmeskedik. Egyáltalán nem jó érzés egyébként, nálam legalábbis társul hozzá egy lelkiismeret-furdalás, komolyan nem tudom rávenni magam tíz percnyi tanulásra?! A bűntudat azonban csak ront a helyzeten, tovább csökkenti a motivációt, az érzés pedig magamra irányuló harag, önsajnálat és unalom szörnyű elegye. És ahogy már említettem, az idő múlásával ez az érzés erősödik, az esély az elvégzett feladatra pedig egyre csökken. Ez sajnos nincs másként a szabadidős tevékenységekkel sem, amelyeket szeretek csinálni. Bár nyilvánvalóan nem ilyen rossz a helyzet, hajlamos vagyok például a gitározást – a nekem legtöbb örömet szerző tevékenységet – is halogatni. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a részhez, ahol arról is szeretnék beszélni, amiben jó az otthon tanulás és a sok szabadidő. Amikor iskolába jártunk, bár élveztem, hogy le vagyok kötve, zavart, hogy nem jut elég időm a gitározásra. Mint említettem, gyakran este értem csak haza, ha pedig korábban, akkor egyszerűen túl fáradt voltam hozzá. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy van egy ilyen hivatás jellegű tevékenység az életemben, amit ráadásul otthon tudok gyakorolni. A távoktatás alatt sokkal több időm jut rá, és bár az elején nehezen ment, mostanra kialakult a mindennapi többórás gyakorlás rutinja, és rohamosan fejlődtem az utóbbi egy évben.

Ebből az látszik, hogy ha fel tudjuk használni a rendelkezésünkre álló időt, akkor hatalmas érték, a legnagyobb: lehetőség, hogy fejlesszük magunkat, hogy azzal foglalkozzunk, ami fontos nekünk. És ezért szörnyű az az érzés, hogy elszalasztjuk ezt a lehetőséget.

Szeretnék a mozgásról is beszélni, nem csak azért, mert ezen a blogon jelenik meg az írás, hanem mert a kényszerszünet ezt is teljesen átértékelte. Nemrég kiszámoltam, hogy azzal, hogy busszal járok iskolába nagyjából összesen húsz percet sétálok minden reggel és délután, plusz kétszer tíz perc séta a menza ebédidőben. Kijött egy óra séta, ami biztosan megvan minden nap. Ez persze nem sport, de egészségügyi szempontból van különbség, ha az ember hatvan percet gyalogol egy nap vagy ha nullát. Ami viszont sport az a heti öt testnevelésóra, amit, ha nem is veszünk annyira komolyan, akkor is legalább fenntartjuk az erőnlétünket, használjuk a testünket. Emellett sokan eljárunk heti 2-3 néptáncfoglalkozásra, ami még legalább heti három óra mozgás. Ha megnézzük az online oktatás egy napját, ahol az „iskolába járás” abból áll, hogy átmászok az ágyamból a gép elé, a komfortzóna bilincsei pedig gyakran egész nap ott tartanak, drasztikus a különbség, pedig iskola mellett sem tartottam magam sportos embernek. A megoldás persze egyszerű, el kell járni futni, biciklizni, edzeni, vagy legalább egy órás sétára minden nap.

Azonban itt újra beleszól a már említett motiváció-probléma, és valami megmagyarázhatatlan okból sajnálom azt az egy órát mozgásra, amit egyébként internetezéssel töltenék. Pedig nem elhanyagolható, ami a testünkkel történik az ülő életforma hatására.

Tizennyolc éves vagyok, és fáj a hátam a sok görnyedéstől.

Persze szoktam mozogni, de a napi rutint sajnos még nem sikerült kialakítani. Vannak osztálytársaim, akiknek igen, és minden bizonnyal vannak olyanok is, akik sportolnak, vagy egyszerűen van olyan mindennapos elfoglaltságuk, ami testmozgással jár. Csak azt akartam ezzel mondani, hogy a mozgás is egy olyan terület, ami észrevétlenül része volt az életünknek, és most ezt is tudatosan, magunknak kell szerveznünk. És itt sajnos nem arról van szó, hogy jó formában vagyunk-e, hanem az egészségünk megőrzéséről.

Az eddig tárgyalt változások azonban mind eltörpülnek a közösség hiánya mellett, és biztos vagyok benne, hogy ez általánosan igaz a korosztályunkra. Ez az az életkor amikor minden a társaságról, a barátokról, a bulikról, a közös mozgásról, táncról, zenéről szól. Együtt éltük az életünket, reggeltől estig mindent együtt csináltunk. És nagyon rendben volt ez így. A tavalyi karanténnal ellentétben idén szerencsére nem volt nappali kijárási tilalom, és magunkat sem korlátoztuk annyira, mint a tavalyi, sosem látott, zavarodott, vadonatúj helyzetben. Én ebből a szempontból is szerencsés vagyok, laknak a közelben barátaim, akikkel rendszeresen tudok találkozni, és zenekari próbáim is vannak. Ha viszont összeadjuk ezeknek az időtartamát, a mozgáshoz hasonlóan meg sem közelíti az iskolában együtt töltött idő mennyiségét. Ez egy olyan hiány, amit tudunk enyhíteni, de teljesen pótolni nem.

Utoljára egy olyan gondolatról szeretnék írni, ami nekem a legfájóbb. Ez pedig az, hogy vajon milyen hatással lesz ez a kényszerszünet a jövőnkre? Hallgattam egy podcastet, egy sikeres gitáros beszélt arról, hogy 18-19 éves korában még nem döntötte el véglegesen, hogy zenész lesz, és futóversenyző is volt a gitározás mellett. Úgy nézett ki egy napja, hogy a délutáni futóverseny vagy edzés után hazaért, lezuhanyzott, aztán irány a klub, ahol hajnali kettőig zenekarban zenélt. És mindezt főiskola mellett. Azt mondta, hogy nagyon örül, hogy ilyen zsúfolt és elfoglalt volt a fiatalkora, mert megtanulta hogyan kell rendszerezni a teendőket, amikor végeláthatatlannak tűnnek, és hozzáedződött a folyamatos terheléshez.

Engem pedig elborzasztott a gondolat, hogy ebben a korban mi csak ülünk a gép előtt, és amikor kikerülünk a nagyvilágba, és tanulás mellett dolgoznunk is kell majd, meg persze időt szakítani a hobbikra, barátokra, szerelemre, akkor nem fogjuk tudni hogyan kell. Mert nem voltunk elfoglaltak abban a korban, amikor meg kéne tanulnunk elfoglaltnak lenni.

És nem csak elfoglaltnak lenni, de mellette élvezni is az egészet. Csak remélni tudom, hogy ez a közel egy év nem nyomra rá a bélyegét a későbbi életünkre.

Nem szeretném, ha ez az írás önsajnáltatásnak tűnne. Eszem ágában sincs összehasonlítani az én korosztályom élményeit bárki máséval, vagy ezeket a problémákat másoké fölé emelni. A cél az volt, hogy betekintést engedjek a fiatalság egy szeletének tapasztalataiba. Azt szerettem volna megmutatni, hogy hatalmas különbségek lehetnek egy korosztály élményei között is, illetve azt, hogy a hirtelen rengeteg szabadidő nem biztos, hogy mindenképpen jó dolog. Köszönöm, hogy elolvastad, remélem minél hamarabb találkozunk!