Ritkán tesszük fel a címben szereplő kérdést. Sokkal gyakrabban kellene. Ellenben rengeteget panaszkodunk, sopánkodunk, hogy milyen rossz nekünk. "Évről évre romlik a gyerekanyag" hangzik Békés Márta A bús tanító panaszai versében, ami persze a kor és az abban tanítók paródiája, de akár egy tanáriban is elhangozhatott volna. Elmondjuk, hogy kevés a pénz, hogy alacsony a társadalmi megbecsültség, hogy megváltoztak a gyerekek, hogy "a technika virágzik manapság, tömérdek az érdekes újdonság", csak hát nem tudjuk tartani a lépést ... Szolgálunk, pedig sokan tévesen, szolgáltatást várnak tőlünk.
Elmondjuk, hogy a gyerekek lusták, fikarcnyi ambíció sincs bennük, nem érdekli őket semmi, mindent készen várnak, nem köszönnek, a szülők pedig széttárt kézzel mutatnak a tanárra "Én nem tudok vele mit kezdeni, csináljatok vele valamit!" Mintha legalábbis a gyerek volna az elromlott dolog a pedagógus pedig az annak megszerelésére legjobban hivatott szakember, akit szerencsére az állam fizet és ha nem sikerül "megjavítania" azt a fránya gyereket még jól számon is lehet kérni...
Jajj, de hová tűnt a gyermek-szülő-tanár bizalmi hármas? Hova tűnt az egy mindenkiért, mindenki egyért alapelv ebből a hármasból? Mindenki a másikra mutogat? Ki tévedett? Ki hibázott? Ki nem csinálja jól? Mi történt? De akkor most jó tanárnak lenni, vagy nem?
Ez egy fekete-fehér kérdés?
Mondja már meg valaki! A tutit? Mindig a tutira vágyunk! Kell egy recept a vasárnapi ebédhez, gyorsan! De tuti legyen! Kell egy nyaralóhely a szabadságra! De tuti legyen! Kell egy autószerelő sürgősen! De tuti legyen! Mindig minden válasz tuti legyen, mert ha nem, akkor nem vagy elég jó. Nem vagy profi. Nem vagy elég modern, trendi, fenszi stb.
Nem tudom a tutit, azt csak Julian király tudja és meg is énekli. De azt el tudom mondani, hogy szerintem miért jó tanárnak lenni. El tudom mondani, hogy én mit szeretek ebben a hivatásban, mely része tölt el boldogsággal és örömmel. Nem, a kérdés valóban nem fekete vagy fehér. Minden tevékenységnek, szakmának, hivatásnak, így a pedagógiának is vannak árnyoldalai. De ma nem ezt tárgyaljuk!
Már középiskolás koromban tudtam, hogy tanár akarok lenni! Azt is tudtam, hogy miért!
Azért, mert olyan hihetetlen szerencsém volt, hogy rendkívüli tanárok vettek körbe végig az iskolás éveim alatt, akik olyan meghatározó példaképekké nőttek az idő előrehaladtával, hogy azt éreztem nekem is ezt kell csinálnom, mert ez a lehető legjobb dolog, ami történhet velem! Mert élvezet volt hallgatni a történelem órákat, mert bizalmi viszonyt épített velünk a máig szeretett franciatanárnő, mert magával ragadó volt a diákszínpadot vezető Óriás, mert hívogató volt a táncpedagógusaim szabadsága, elbűvölt a közösségre való érzékenységük, és a táncos szakma iránti alázatuk és professzionalizmusuk! Mindenkiről egyenként sokat sokat tudnék beszélni, mert annyi mindent kaptam! És elhatároztam, hogy csakúgy mint ők, én is adni akarok! Jót, örömet, tudást, élményt, barátságot, hitet, büszkeséget, segítséget! Adni, adni, adni!
Túláradó lelkesedéssel vetettem bele magam teljesen tapasztalatlanul, 18 évesen a pedagógia tengerébe. Sok-sok hibával. De nagyon élveztem. Élveztem, hogy volt lehetőség arra (2002-2006 között), hogy, amit a főiskolán (Magyar Táncművészeti Főiskola) kaptunk, azonnal kipróbálhassuk. Hogy amint felvettek az iskolába, kaptam állást és gyakorolhattam. Persze nem afféle kamikaze akció volt ez, mert a "mentorok" végig ott álltak mellettem és egyengették az utamat, egyre több és nagyobb feladatot bíztak rám. De ami a legfontosabb, MEGBÍZTAK bennem! Így kezdetem el tanítani 17 évvel ezelőtt. Jöttek a sikerek, jöttek a kudarcok, jöttek a szakmabeli barátok, ismerősök, kapcsolatok és a folyamatos, önkéntes szakmai továbbképzés, hogy egy kiváló táncegyüttes tagja lehettem. 
Az ovisok tekintete tiszta, szemük csillog, arcuk folyton előre vagy felfele néz, érdeklődnek szeretnek mindent, amit csinálsz, csak csináljuk! Csináljunk valamit! Tettre készek! Rengeteg energiájuk van, amit nem sajnálnak és a boldogságuk olyan erős, és olyan sok, mindenkinek jut belőle, még nekem is! Nagyon tölt az óvodásokkal való foglalkozás. "Gábor bácsi, te vagy a legszebb férfi a világon!" Hát ki ne olvadna el ettől, még akkor is, ha tisztában van vele, hogy David Beckham és Brad Pitt kortársa.
Az alsósok még mindig tele energiával, még vannak kérdéseik, bár az iskolák többsége igyekszik ezt háttérbe szorítani... Megőrjítenek! Zsizsegnek, rohannak, sokan vannak, kiabálnak, mindenki mást akar, és sajnos senki nem azt, amit én... Imádom őket!
A felsősök korán kezdenek kamaszodni, nyüszögnek, nyafognak, lustáznak, hazudnak... Imádom a humorukat szeretem, ahogy felfedeznek dolgokat, ahogy nehéz kérdéseket tesznek fel, ahogy sután bontogatják a szerelemhez szükséges szárnyaikat. Szeretem látni, ahogy alakul a mozgásuk, ahogy egyedül és párban is kezdenek szépen, könnyeden táncolni. Huncutok, mindig valami "rosszban sántikálnak".
A gimisek társaságát szeretem talán a legjobban. Önző módon. Innen kapom, ugyanis, a legtöbb inspirációt. Már látják a világot. Érdeklődnek, harcolnak, ellenem is, minden ellen! Olykor velem vannak, olykor ellenem. Rafináltak. Jönnek, kérdeznek, szólnak, beszólnak, hallgatnak. Ügyeskednek, jó táncolni velük és jó nézni, ahogy táncolnak. Jó velük időt tölteni, beszélgetni, hallgatni mi érdekli őket és mi nem. Csaponganak, lázadnak, de meghallgatnak. Büszkék és önérzetesek. Mindig fáradtak, ami természetes persze, de én jókat szoktam ezen élcelődni, amiért látszólag utálnak, de én tudom, hogy valójában.... :) Nagyon szép húzd meg ereszd meg játékba kényszerítenek.
A kortársakkal a legnehezebb dolgozni! Bizonyítani kell, különben nem ismernek el. Felnőttek, fiatalok-idősebbek, önérzetesebbek a "legrosszabb" tininél is! Nagyon kell vigyázni, hogyan szólsz hozzájuk, mert megsértődnek! Isteni játék, nagyon élvezem, olykor fáraszt, de akkor is van benne valami szép! Az együtt alkotás öröme, a közös munka, a verejték ereje összeköt, barátságot szül, sok-sok erőt ad!
A szeniorokkal a viszony szelídebb! Tapasztalt nyugalommal állnak mindenhez, kényelmes időbeosztással, rutinnal élik a próbatermi életet is. Sokat mosolyognak, szeretnek együtt lenni, szeretnek mozogni, mosolyogni, jókat röhögni egymáson, még nagyobbakat saját magukon! Ebben a korban jelenik meg a legjobban az önirónia, amit nagyon élvezek, és nem is csoda, hiszen ők ismerik magukat a legrégebben.
Szeretem az embereket. szeretek velük együtt tanulni, szeretem az emberi kapcsolatok fájdalmasan bonyolult hálóját szövögetni, bogozgatni.
Ezért jó tanárnak lenni...
Szeretek tanítani. Csak bízni tudok benne, hogy az elszenvedői is szeretik! :D
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.