A Mozgás Törvénye

"A művészet az emberiség legtürelmesebb nevelője."

"Az én sikerem és boldogságom a tanítványok sikerén keresztül valósul meg."
Beszélgetés Taba Csaba "Benji"-vel

Az új koronavírus mindannyiunkat otthonmaradásra kényszerített, de azért Taba Csaba ’Benji’-vel így is tudtunk egy jót beszélgetni a virtuális térben. Tanításról, motivációkról, az egyéb tradíciók és a magyar táncfolklór közti párhuzamokról, a hazai táncos életről kérdeztem. Furcsa volt ugyan a messenger riport, de ígéretet tettünk, hogy bepótoljuk a személyes találkozást, amint arra újra lehetőség lesz.

92532573_2627966584107305_8514206115183984640_n.jpgHúsz éve lettél a ’Népművészet Ifjú Mestere’. Sokan ismernek, sokan szeretnek, sokan néznek rád példaként. Sokat vagy a fiatal növendékek között. Elsősorban erről szeretnélek kérdezni. Mi a tapasztalatod a fiatalok körében, mik a motivációik? Miért készülnek táncosnak és milyen lehetőségei vannak még egy táncos középiskolát végzett diáknak?

Aki gyermekkorában beleszerelmesedik ebbe a műfajba és ebbe a közösségi létbe, az állandó motiváltságban él. A táncos végzettséget számos „út” követheti. Most rendkívüli lehetőséget látok a hivatásos táncos pályán és végtelen lehetőség van a táncpedagógus szakmában is. Ehhez persze megfelelő adottság, tehetség, szorgalom és tanulás szükséges. A szülőknek és diákoknak is szeretek reális képet felvázolni a lehetőségekről, mert ha megnézzük, hogy a Magyar Táncművészeti Egyetem művészképzése mellett, hány művészeti szakgimnázium működik, akkor be kell látni, hogy még a legkiválóbbaknak is nehéz lehet elhelyezkedni a viszonylag szűkre szabott hivatásos táncos pályán. Én azt támogatom, hogy mindenki gondolkozzon több alternatívában. A fiatalok motiváltságára biztosan nagy hatással van az a nem elhanyagolandó tény, hogy az elmúlt időszakban a műfajunk kiemelt figyelmet kapott a médiában. Ennek javarészt napfényes, de némi árnyoldala is van. A műfaj marketingje, a laikus közönség felé való nyitás és az értékközvetítés szempontjából mindenképp pozitív a megítélésem. Azt is nagyszerű látni, ahogy az egymással „rivalizáló”, versenyző fiatalok egymásért izgulnak, aggódnak, szorítanak, örülnek, sírnak.  Nem mindegy, hogy a gyerekek miként dolgozzák fel a sikert vagy a kudarcot. Ebben elsősorban az alkotó pedagógusoknak, de a szülőknek is nagy felelőssége van. Alázattal elfogadni az eredményt, építkezni a kritikából és élményként megélni minden pillanatot. Ez lenne a lényeg. Senkit nem megbántva és nem általánosítva, de a „reflektorfény” hatására kialakulhatnak villámkarriert befutott „folkcelebek” is, akiktől a kimagasló tehetségüket véletlenül sem szeretném elorozni, de … ez a fajta „sztárság” veszélyes hatással is lehet - az egyébként is romlásnak indult - műfaj által megkövetelt alázatra. Alapvetően azt tapasztalom, hogy jó műhelyekből, jó pedagógusok keze alól érkeznek hozzánk fiatalok, akik beleszerelmesednek abba a fantasztikus tevékenységbe, közösségi létbe, amit az együttesek próbatermeiben, a színpadokon, vagy épp a táncházi hangulatokban megélnek. Bízom benne, hogy a táncos növendékek is reálisan látják a saját értékeiket, helyzetüket, lehetőségeiket.

Mi az, amit a legkönnyebb és mi az, amit a legnehezebb átadni a fiataloknak?

Erre nagyon egyszerű a válaszom. Jóval könnyebb megalapozni a jól vizualizálható dolgokat, a fizikalitást, a tánctechnikát. A mai, digitális tempóba beleszületett generációnak ezerszer gyorsabb az észlelése és mások a technikai lehetőségeik. Azokat az archív táncgyűjtéseket, melyeket mi anno a „nyolcvanadszor” másolt, összegyűrődött, meghangyásodott, rissz-rossz VHS kazettákon ide-oda tekerve vizslattunk, azokat ők már az interneten elérik digitalizált minőségben. Ezen kívül elérhető számukra nagyon sok mai kiváló táncos előadásának felvétele is. Mára kinevelődött egy olyan pedagógus generáció, akik a gyermek- és ifjúsági korosztálynál nagyszerű alapokat képesek lerakni. A dinamikus, temperamentumos, látványos mozdulatok iránti tudásszomj „megrészegíti” a fiatalokat.

A mozdulatok árnyaltsága, a stílus és a belső, valós, mély értékek átadása jóval nehezebb. A nélkül pedig csupán öncélú, sikerhajhász magamutogatássá alacsonyodik a műfaj.

Az a világ már nagyon messze van tőlük, aminek az értékeit mi közvetíteni szeretnénk.

Bár a világ változása elkerülhetetlen, a hagyományos értékrendnek mindig, sőt egyre nagyobb létjogosultsága van. A fiatalokat ma rengeteg torz hatás éri és a „trendi”-nek való megfelelési kényszer folytán könnyen „eltévelyedhetnek”. Itt vannak nehézségek. Sokat mesélek nekik a saját-, valamint a mestereim, kollégáim által megélt személyes élményekről. Arról, hogy minket milyen személyes élmények vonzottak és tartottak a szakmában. Hogy mennyit jelentettek és milyen lelki „táplálékul” szolgáltak a rendszeres falusi kapcsolatteremtések. Bár nekik erre már nincs, vagy kevésbé van lehetőségük, azért látszik a tekintetükön, hogy megérinti őket a dolog lényege. Az, hogy ez milyen mélyen hat, mennyire ér célba, az már a közlő hitelességén és a hallgató befogadóképességén, nyitottságán múlik. Talán közhelyesen hangzik, de az alázat, amit mindennél fontosabbnak tartok. Ez a sajnálatos világjárvány talán rákényszeríti őket/minket arra, hogy visszalassulva, visszaegyszerűsödve keressük és megtaláljuk odabent a valós igazi értékeket.

Tudom rólad, hogy nagy rajongója vagy a keleti harcművészeteknek. Sok táncos választja ezt plusz elfoglaltságként. Lehet valami párhuzam a két kultúra között?

A rajongás valós, de a hitelesség kedvéért maradjunk annyiban, hogy bár gyermekkoromtól vissza-visszatérő módon, 2-3 éves periódusokban érintőlegesen találkoztam a harcművészetekkel, a kapcsolatunk „plátói” maradt. A vonzódás talán a tradíciókhoz, hagyományokhoz való kötődésben rejlik. Valami hasonlót érzek a népzenészeink és a blues zene viszonyában. Ezen kívül érdekes párhuzamot látok a forgós-forgatós páros táncaink örvénylése, a dominancia, az alárendeltség, az alkalmazkodás kapcsán, továbbá nem elhanyagolandó a táncaink temperamentuma sem. A genetikai harcosságunk nyilvánvaló, hisz erre nem csak a történelmünk, hanem a táncaink ezzel párhuzamos tánctörténeti fejlődése is bizonyíték. A XVI-XVII. században kialakult fegyvertáncaink nyomai fennmaradtak a XX. század elején még élő párbajszerű botolókban, a katonai toborzóink pedig ott vannak az ugrós-legényes típusból XVIII-XIX. században kialakuló új stílusú verbunkjainkban.92206650_838738679935983_4168572017706008576_n.jpg

Azt olvastam valahol, a harcművészeti iskolák az alapító halála után a második-harmadik generáció eljövetelével nagyon megváltoznak. Minden új mester a saját egyéniségét is próbálja belevinni. Ez a jelenség most talán fokozottan jelentkezik a táncházmozgalomban is. Volt egy eredeti elképzelés a hetvenes évek elején, hogy a falusi folklórt beemelni a városi kultúrába, mostanra pedig a néptánc egyfajta városi szubkultúrává változik. Te hogyan látod ezt a tendenciát?

Ez azon múlik, hogy ki hova helyezi a hangsúlyt. Valaki a tradicionális változat megőrzését tűzi ki. Valaki a küzdősporttá, versenysporttá alakításon dolgozik. Valaki pedig a tradíció általi kötöttséget feloldva a hatékonyságra helyezi a hangsúlyt, hogy valós harci szituációban, ma is funkcionálisan állja meg a helyét. A néptánc kapcsán az alapvető eredeti funkció a mulatás, szórakozás volt. A műfaj mai eltérő szemléletei/irányzatai elsősorban a színpadi megformálás koncepciója terén mutatkoznak meg. Ott az autentikus nyelvezet megtartása mellett ma már nem csupán a valaha táncszínházinak nevezett kortárs néptánc formavilága jelenik meg, hanem egyre dominánsabb a modern-kortárs nyelvezettel való fúzió, illetve a különböző show elemek sokszor cirkuszi szinten (ezzel nem bántva cirkuszművészetet) való csillogtatása. Nézzük a hőskort! A korai színpadi mozgalomból a ’70-es évek elején kialakult a magyarországi városi fiataloknak szórakozási lehetőséget adó táncházmozgalom, mely minden mesterkéltséget mellőzve, kizárólag a hagyományos paraszti tánckultúra mulató funkcióját szem előtt tartva, hitelességével termékenyítő hatással volt a színpadi néptáncmozgalomra. Persze a korai táncházakban is jelen volt a farmernadrág, a kockás ing és a hosszú (rockker) haj, de még a 2000-es évek elején is „menő” volt egy jó kalap, egy tarisznya, egy lajbi, egy bujka, egy kozsok stb. Ma talán távolodik a tradicionális gyökerekhez való mentális kötődés, az alázat. A trendi éppúgy megjelenik a táncházakban. Sőt! Olykor azt érzem, hogy a divat elkerülhetetlen követésén túl az extremitás erősödik. A kb. 10 éve elterjedt „gyűszűnyire” letűrt vacak kalapváltozat, a „papagáj” színharmónia, a „cirkuszigazgatói” kosztümök, hú …

Az öncélúságra gondolsz?

Az öncélúság jelen van, de az sajnos itt-ott megjelenik az alkotó- pedagógiai példamutatásban és munkában is. A mai „piaci” versenyszellem és az „innovatívizmus”-nak való megfelelés közben, olykor épp a lényeg vész el. Azt érzem, hogy a színpadi produktum előrébb való, mint a képességfejlesztés, vagy a belső értékek továbbadása. A színpadi előadásnak „végtermékként” a sor végén kellene megjelenni. A művészeti nevelés alapvetéseként az lenne a cél, hogy a képességfejlesztés mentális- és fizikális síkon is történjen. Ezzel az értékátadással olyan fiatal nemzedéket nevelhetünk, akik a „külcsínyen” kívül is továbbvisznek valamit. 

Nagyon sok időt töltesz a fiatalok között. Fóton és az egyetemi (ELTE, SZIE) együttesekben is. Hogyan veszed fel a tempót? Hogyan tartod magad kondícióban?

Hát hogyan? Szenvedve … - nevet fel hangosan. Figyelj! A hátam mögött van 51 esztendő, 3 térd- és 3 kézműtét. Ha elkényelmesedem, az fizikálisan és mentálisan is rosszul hat. Ezért aztán amíg bírom, nem kímélem magam. Előfordul, hogy az egyetemi együttesben megkérek egy-egy srácot, hogy tartson bemelegítést-tréninget, de akkor nehezebben hangolódok, lassabban érem el az „üzemi hőfokot”.

Egyelőre nem működik a „nyakkendős”, fotelból irányítós módszer. Még igénylem, hogy „kifacsarjam” magam a fiatalokkal és ezzel őket is jobban tudom motiválni.

A mértékre kell ügyelnem, mert van időszak amikor „túltolom”, aztán csodálkozom, hogy nem tudok regenerálódni. Ha épp nem tanítok, akkor igyekszem itthon karban tartani magam és évek óta szertartásosan ügyelek az étkezésre, étrendkiegészítésre.  Nyilván van egy kicsi hiúság is a dolog mögött és persze a számomra legnagyobb motivációs tényező, a kisfiam Matyi. Igyekszem követni az új tréningrendszereket és ezzel „fertőzöm” a táncosaimat is. Most épp a tabata (nem rólam nevezték el) módszer az egyik kedvencem.

Kaphatók erre a gyerekek? Mert én azt tapasztalom, mintha lenne a fiatalokban egy „kipörgésgátló”, csak addig mennek el, amíg nem kell túlzott erőfeszítéseket tenniük.

A kényelmi/komfort zónára gondolsz? Hála Istennek ezt ritkán és keveseknél tapasztalom. Mindig elmondom nekik, hogy én velük együtt fogok „szenvedni”, ne higgyék, hogy nekem könnyen megy, csak megtanultam mosolyogni hozzá. Legyenek tisztában vele, hogy maguknak csinálják a kaszálást, kapálást, ganyézást, favágást kompenzáló „parasztfittneszt”. Ha sikerül felpiszkálnom bennük az egészséges versenyszellemet, akkor mindenre képesek. Temperamentumos vagyok, de nem vagyok „véresszájú” kritikus. Sajnos nem érzem magam erőskezű vezetőnek. Nálam az empátia dominál és a kritikai hangnememben is a pozitív megerősítést részesítem előnyben. Természetesen előfordul, hogy ez kihasználásra talál, de akkor …, szóval olyankor elgurul az a bizonyos és „rendet kell vágnom”.  

A napokban a Nemzeti Táncegyüttes kiválóságai indítottak egy remek mozgalmat „Legényesezz otthon!” címmel. Te is csatlakoztál. Miért érezted ezt fontosnak?

Ahhoz vagyunk szokva, hogy közösségben élünk. Most nagyon hiányoznak a tanítványok, a kollégák, a barátok, hiányzik a táncos közeg. Ezek a kezdeményezések nagyon szépen tartják mindenkiben a lelket és külön öröm, hogy azóta a népzenészek és népi énekesek is beindították a magukét. Bevallom nehezen álltam neki, mert én már nem szeretem magam „kirakatba” rakni. Voltam eleget, de nyilván most is megtettem. Félő, hogy ez még sokáig fog tartani és mindenkinek szüksége van arra, hogy a közösség, még ha a távolból is, de összezárjon, erőt adjon. Mert mi egy nagy Család vagyunk.

92053131_955288011569625_445448598914596864_n.jpgSajnos a járvány miatt elmaradt, vagy legalábbis halasztásra került egy nagyszabású segélyprogram, amit többed magaddal szervezel. Erről mit tudhatunk?

Duplán szomorú esemény adta az dolog aktualitását. Nagyon kellene a sürgős segítség egy volt hivatásos táncos kolléganőnknek, aki amellett, hogy komoly betegséggel küzd, elveszítette férjét is. Engem a volt kollégák/barátok a kommunikációs tevékenységekkel bíztak meg. A műsor koncepciójának és szerkesztésének céljából összehoztunk egy szűk stábot, akik a mai napig a szakma képviselői. Bajban ismerszik meg az ember. A ’Zsura’ által vezetett egykori (1991-2007) Budapest Táncegyüttes tagjai egy emberként mozdultak meg. A Fonó felajánlotta segítségét, de legnagyobb fájdalmunkra a járvány keresztbe húzta a számításainkat. Mivel a segítség sürgős lenne, amint vége lesz ennek a kellemetlen időszaknak, megvalósítjuk a tervezett programot, aminek teljes bevétele a kolléganő épülését szolgálja majd. Ennek kapcsán minden jó szándékú szakmabeli ismerős, barát, kolléga támogatására számítunk.

Sokfelé jársz tanítani és zsűrizni is az országban. Te mit látsz? Milyenek az együttesek? Milyen a lelkület?

Szerencsére sokfelé, sokféle szakmai fórumon megfordulunk. Főként gyermek és ifjúsági korosztályt valamint hagyományőrző táncosokat véleményezünk. A szakmai színvonal természetesen nagyon sokszínű, de ezt soha nem alá- vagy fölérendeltség viszonyban értem, hisz mindenki tart valahová és a megtett út függvényében változik a minőség. Van, aki még az út elején jár és van, aki már célba ért. Mindenkit magához képest kell építő kritikával, útravalóval ellátni. Az elmúlt években több alkalmam volt tolna megyei hagyományőrző táncosok munkáját segíteni. Ez hol tanfolyam, hol zsűrizés, hol mentorálás formájában jelent meg.

Az erős lokálpatriotizmusom kapcsán különösen közel áll a szívemhez, ha a Tolnai-Sárköz szakmai színvonalát erősíthetem.

Összességében úgy érzem, hogy a műfaj reneszánszát éli. Egyre többen és egyre magasabb szinten művelik. Nagyon keskeny a mezsgye a kiváló amatőr együttesek és a hivatásos társulatok között. Hála Istennek a határon túli magyar együttesek is komoly szakmai fejlődést tudhatnak maguk mögött. Ennek kapcsán a jelenlegi támogatási rendszert is meg kell említenem, hisz soha nem látott mértékben kap megbecsülést a nemzeti kultúra.92449139_681373929332653_7417736140297338880_n.jpg

A kisfiad is a nyomdokaidon halad. Ő hogyan éli meg 12 évesen a táncosságot?

Ami az Ő korosztálynál igazán fontos, az a képességfejlesztésen túl a közösségi lét. A közösségi és az egyéni sikerélmény, ami építi a lelküket, erősíti az önbizalmukat, tartást, „gerincet” ad nekik. Matyi már ovis kora óta táncolgat, de két éve olyan műhelyben táncol, ahol végre nem mi tanítjuk. Ez először nem volt könnyű, de meg kellett tanulnunk úgy elengedni a kezét, hogy a háttérben ott figyel az apai-anyai-szakmai szemünk és a mestereit tiszteletben tartva simítgatjuk az arányait.

Ha arról kellene mesélned, hogy te miért szereted a néptáncot, vagy, hogy mi az, ami számodra ebben olyan nagyon fontos, akkor mit mesélnél?

A kezdetekről hasonlókat tudnék mondani, mint amit a kisfiam kapcsán említettem. Jó volt a közösség, sok volt a haver/barát, a klassz csajok, a színpad, az utazás. Viszonylag korán megérintett a dolog tartalma is. Ezt köszönhetem a szekszárdi gyermekkori mestereimnek és az előttem járó generációnak. A kötődés a családhoz, szülőföldhöz, nemzethez. Egyértelműen emlékszem rá, hogy ez igazán mélyen a nyolcvanas évek végén érintett meg, amikor 19 évesen felkerültem a Magyar Állami Népi Együttes tánckarába. A rendszerváltozás szeleként akkor olvastunk először – akkor még szinte titkon – a ceausescui Románia erdélyi magyarságának torokszorító helyzetéről. A Budapest Táncegyüttesnél töltött csodás időszakban már jöttek az első erdélyi élmények, ami egy életre meghatározó volt. Rányomta bélyegét az elhivatottságra az együttesben folyó szakmai munka. Az „Élő Martin archívum” sorozat csontig égett bennünk. A táncos közösségi lét minden formája meghatározó volt számomra. A próbateremben való együtt csatakosra izzadás, a színpadi sikerek, a féktelen táncházi és falusi mulatozások, a vidéki fellépések, a külföldi turnék, a barátságok, a szerelmek, a reggelig tartó nagy beszélgetések, az őrült nevetések és az egymás vállán sírás … mind-mind. Életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy a szüleim támogatásával gyermekként belecsöppenhettem ebbe a kultúrába. Az emberi érzések/érzelmek az élményeken keresztül mozdíthatók meg. Ezek az élmények „szippantottak be” minket is, „szippantják be” tanítványainkat és látjuk, hogy így járnak még azok a külföldi nemzetiségűek is, akik a különböző táborokban, táncházakban visszatérő módon megfordulnak. Valami megfoghatatlan erő van ebben.

A mi iskolánk jelmondatát Kassai Lajostól kölcsönözte, miszerint „Nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek!” Számodra mi az a legfontosabb tanítás, ami téged vezérel?

Vallom, hogy a nemzeti identitásnak olyan magától értetődőnek kéne lenni, olyan elemi természetességgel kéne működni, mint a levegővételnek. Nem is kéne róla beszélgetni, mert nincs mit. Ha nincs, megfulladunk. Férfiasan bevallom, hogy sajnos túl gyakran van „gombóc” a torkomban és „muslica” a szememben. Leggyakrabban persze még mindig a kisfiam csodája váltja ki, de egy szép emlék, egy gyönyörű zene vagy film is így hat. Mindig elérzékenyülök az ünnepeken és a magyar sportsikereken. A Szózat és a Himnusz …  Ezek fontosak a mindennapjaimban is. Matyi fiam pici korától érti. Amikor apaként időként fegyelmezésre került sor, a szája sírásra görbült és megcsillant egy könnycsepp a szemében. Nem hisztizett. Ő bujt oda hozzám. Megkérdeztem, hogy tudja-e miért voltam mérges, a válasza mindig az volt: Igen. Azért, hogy jó ember legyek, hogy jó magyar ember legyek.

Ezek nem nagy dolgok, de mégis a legnagyobbak. Természetesen kezelem.

A túldimenzionált, „magyarkodós” pátosz kifejezetten irritál. Kötelezőnek tartom a nyitottságot és az elfogadást. Minden érték(!) elfogadását, de … hogy értsd! A rossz, a káosz, a csúnya, a rendetlen, a romboló, a torz, a hazug … az nem érték. Számomra semmiképp. A képmutatás pusztítja el a világot. Kifejezetten bosszant, ha azt látom, hogy valaki alanyi jogon tarja a markát, de ellenirányban tolja a „szekeret”. Hogy mit tartok a legfontosabbnak? Embernek maradni. Jó embernek lenni. Nem könnyű, de szép feladat. A „tükör” nagyon fontos. Én a magam sorsával elégedett, de önmagammal szemben állandóan kritikus, sokszor kishitű vagyok. Amihez igyekszem tartani magam: a meggyőződéses jó szándék, az alázat, a hála, a ragaszkodó hűség. Állandó keresésben vagyok. Hiszek a tanítva tanulásban. Az én sikerem és boldogságom a tanítványok sikerén keresztül valósul meg. Büszkének lenni az Ő teljesítményükre, felemelőbb, mint az valaha a sajátomra nézve volt. Szeretnék egyszerű, őszinte, hiteles ember lenni a magam és a tanítványaim szemében is. Szeretném, ha a tanítványaim is azzá válnának. Küzdök érte.92594022_938273946632536_7478454698551279616_n.jpg

Készítette: Gőbölös Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://amozgastorvenye.blog.hu/api/trackback/id/tr5115595688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása