A Mozgás Törvénye

Mohácsy Albertet gyerekkorom óta „ismerem”. Minden Méta és Dűvő lemezt kívülről fújtam, láttam játszani koncerten, színházban, kocsmában, voltunk sok közös buliban. Mígnem egyszer a sors Münchenben sodort össze bennünket, és elkezdtünk beszélgetni egy olyan, végtelennek tűnő műsor elején, aminek mi a zárószámaként szerepeltünk! Azóta vágytam az érdemi folytatásra, mert igazán izgalmas témákat érintettünk akkor. Most eljött a lehetőség, Berci integetett, hogy mehetek, én pedig felkerekedtem, és hallgattam a történeteket!

          Közel negyven éve figyeled a bőgő mögül különböző zenei formációkban a táncházmozgalom alakulását. Ez azért is izgalmas lehet, mert egyszerre vagy benne, és egyszerre tudod külső szemlélőként is tekinteni. Mit látsz? A te szemedben hogyan alakult a táncházmozgalom?

          Először is az a negyven az idén 35. (Szinte napra pontosan ekkor fogtam először nagybőgőt a kezembe.) Azért nehéz a válasz, mert az idővel nyilván én is változtam, vagyis a szemlélő sem teljesen ugyanaz. 1989-ben kerültem Budapestre, akkoriban szinte minden nap volt valahol táncház. Kedden az FMH-ban a Muzsikás, szerdán a Marczibányi téren a Tatros, pénteken az Almássy téren a Téka, szombaton a Molnár utcában a Kalamajka, vasárnap pedig a Somogyi Béla utcában a Méta klubja volt. Akkor még a hivatásos táncosok is szinte mindig, mindenhol ott voltak, mulattak, táncoltak, egyik buliból mentek a másikba, egyszerűen életforma volt táncházasnak lenni. Persze annak idején az egésznek volt egyfajta ellenzéki felhangja – mára inkább egy szórakozási forma lett a sok közül. A vászonszütyős, sarus, „életre-halálra népi arcok” eltűnőben, a „tiltott-tűrt” felhang is elkopott. De valószínűleg ez így természetes, és szépen betagozódunk a – szerencsére igényesebb és értékesebb – szórakozási lehetőségek közé. Teljesen más a közönség is a mai mediatizált és informatikával elárasztott világban – ebbe ne is menjünk bele. Sokan pedig már hivatásként (rosszabb esetben egyszerűen pénzkeresetként) élik meg a táncot vagy a zenét és ez már végképp nem ugyanaz...

          Nagyon más minden, mint mondjuk a kilencvenes években?

          Sokat gondolkodtam azon, hogy baj-e, hogy mások a mai népzenés szórakozóhelyek, mint akkor. A régieket nevezzük „közművelődési táncház”-nak. Öttől gyerektáncház, héttől tánctanítás, utána szabadtánc. Rendszeresen meghívtak filmeseket, írókat, költőket, építészeket, volt az egész mögött egy nagyon komoly plusz kulturális tartalom. Bevallom, ma már ritkábban járok klubokba, de azért hallom innen-onnan, hogy mi a helyzet manapság. A legtöbb helyen nem táncház, inkább folk-kocsma van. Itt könnyebben elveszti a funkcióját a dolog, és a zenész néha már nem tudja, kinek, miért muzsikál… Régen volt gazdája az egésznek, a táncházvezető kérte a táncrendeket, a tempókat, és mi tudtuk is, hogy ez így van jól. Azóta sok minden összekeveredett. Ez nem azt jelenti, hogy „bezzeg a mi időnkben”, csak elmondom, mit látok ma másnak. Magunk ellen beszélek, de sokszor azt érzem, hogy „zenészuralom” van, és ennek a műfajnak ez nem feltétlenül tesz jót...
         Ezzel együtt azt gondolom, hogy a népzenével nagyobb baj nem történhetne, mint hogy Kodályra és Bartókra hivatkozva bezárnánk egy üvegvitrinbe, és csak néznénk illedelmesen, hogy milyen is volt ez régen. Csinálja mindenki kedvére, csak nevezzük mindig annak, ami. Ha táncházi zenét játszol, akkor az maradjon meg az általunk hagyományosnak megismert keretek között. Lehet világzenét is játszani, folk-rockot, etno-popot, vagy bánom is én, aztán majd mindenki eldönti, hogy tetszik-e neki, vagy sem. Ezt úgy mondom, hogy korábban én is részt vettem ilyesmiben (Heavy Méta, MagyarVista Social Club, stb.). Az a fontos, hogy mindenki álljon neki, és csinálja a saját indíttatása szerint a lehető legjobban. A népzenének az tesz jót, ha játsszuk – akár hagyományőrző stílusban, akár feldolgozva. Idővel úgyis eldől, hogy egy kísérlet mennyire időtálló vagy értékes. De senki nem találta fel a spanyolviaszt, régen is játszottak a falusi zenészek népszerű melódiákat (például Potta Géza a „Mamy blue”-t), csak ők nem úgy lettek sikeresek, mint egyes mostani zenekarok...

Érdekes volna szociológusként vizsgálni ezt az egészet. Azt, hogy egy múlt századi falusi kultúrát egy városi, kezdetben döntően értelmiségi réteg hogyan teszi a magáévá, és hogyan válik az egész városi szubkultúrává.

Lehet, hogy az, amit én néha némi riadalommal nézek, teljesen természetes folyamat, és nem lehet elvárni egy városban felnőtt, huszonhárom éves fiataltól, hogy ugyanúgy használja ezt a kultúrát, mint aki mondjuk életében ki sem tette a lábát Székről. Vagy ugyanúgy, vagy sehogy? Szerintem ez nem ennyire egyértelmű.

A fő tevékenységed a zenélés: koncertezés, tánckíséret, táncházak. Emellett tanítasz, kottagyűjteményeket szerkesztesz, gyűjtesz, új zenéket írsz –felsorolni is sok volna mindent. Van olyan, amit a legszívesebben csinálsz? Mi a kedvenced?

          Mindig éppen az, amit csinálok. Szerintem ez a jó hozzáállás, mert folyamatosan jelen kell lenni és nem szabad semmiből kispórolni az energiát. Ha táncházban vagyok, akkor a táncosért vagyok ott, azért, hogy ő jól érezze magát. Ha tanítok, akkor pedig a gyerekekért, hogy a legjobbat adjam nekik. De nagyon szeretem például a színházat. A kilencvenes években a Métával sokat játszottunk a Veszprémi Petőfi Színház darabjaiban, ott szippantott be a dolog, az egy nagy szerelem. Jó dolog persze koncertezni is. A Millenáris indulásakor egyszer mindössze tíz fős közönségünk volt. Mondtam, jó, tíz számot fogunk játszani, bemondom előre, mi következik és azt valaki vállalja be! Első szám egy sárközi, ki kéri?! Onnantól kezdve nem ciki volt, hanem emberi lett az egész. De mi tagadás, kétezer néző előtt is jó muzsikálni, mondjuk egy belgiumi nagy fesztiválon. Az embernek sok szerepe van az életben, ez a zenében is így van.

Alkalmazott zenészként és különösen bőgősként félre kell tennünk az egónkat, el kell fogadni, hogy háttéremberek vagyunk. „Miben segíthetek?” – ez egy bőgős jelmondata szerintem. Népzenei call-centeres, hahaha!

          Táncosoknak játszani a Métában egészen más volt, mint most a Dűvőben. Salamon Bea a nehezebb koreográfiákban gyakran hagyta, hogy Zsoltival mi figyeljük inkább a táncot, amíg ő a saját, nem ritkán nehéz feladatával volt elfoglalva.  Dénesnek és Szabinak a táncosok felé mutatott figyelme nagyon meggyőző – persze ők ketten vannak rá, úgy azért könnyebb. De mindig imponál, ahogy Dénes simán bevállalja a „halálugrásokat” is, tánckíséret közben sem óvatoskodik. Nagyon szerettem a Heavy Métában basszusgitározni és jó dolog zenét írni is, azzal együtt, hogy nem nevezném magam zeneszerzőnek. Most is születnek új dalok. Időről időre írok verseket is, ha van miért. (Amiről nem tudunk beszélni, arról énekelni kell – valahogy így gondolom... Ez persze nem az én találmányom, de hiszek benne). Zsűrizek is. Többek között a Bonyhádi Népzenei Találkozón, ami ma már Halmos Béla nevét viseli, mivel ő volt a Találkozók fő védnöke, és a népzeneoktatás ottani szakmai vezetője egyaránt. Egyszer hívott maga helyett zsűrizni, aztán sajnos meghalt. Azóta járok oda, és ez nagy megtiszteltetés számomra. Azért is, mert a magam szikráját éppen tőle kaptam az 1987-88-as bonyhádi népzenei tanfolyamon.
          A Hagyományok Házában tíz évig kísértem végig kiadványok sorsát a tervezéstől a megvalósulásig. Nagyon sokat tanultam belőle. Pályázatok menedzselése, oktatásmódszertani kiadványok szerkesztése, lektorálása, lemez- és könyvkiadás, tanfolyamszervezés – a velük járó adminisztrációt pedig túléltem valahogy...

Nagyon izgalmas a családtörténeted is. Gondolkodtál azon, hogy ezt egyszer valamilyen formába öntsd?

          Anyai ágon erdélyi vagyok, apai ágon pedig felvidéki, ráadásul több generációs pedagógus család mindkettő. Anyai nagyapám hányatott életéről született egy műsor, Árvák boldogsága címmel, a százhalombattai Forrás együttessel mutattuk be 2008-ban. Galkó Balázs volt a narrátor, a szöveg szinte szóról szóra a nagyapámmal készített interjúm alapján született meg. A család sorsát az ő nézőpontjából mutattam be, de volt természetesen egy női oldal is. Sajnos a nagyanyámmal nem készült interjú, de édesanyám és a testvérei összerakták a történetet, így most már az a fele is megvan, kész a zene, a forgatókönyv. Szeretném a kettőt egyesíteni és abból egy kerek egészet színpadra állítani valamikor a közeljövőben.

A hőskor kezd eltűnni, változik, színesedik a népzenei paletta. A régiek közül csak néhányan maradtak fenn, a fiatalok, az akadémisták pedig dübörögnek. Hogyan látod a fiatal zenekarok helyzetét? Illetve hogyan az „öreg motorosokét”?

          Azt gondolom, nagyon jó, hogy a fiatalok sokan vannak! (Másfelől sajnos van már olyan zenekar is – például a Kalamajka –, amelynek tagjai közül sokan nem élnek már. Többük temetésén is muzsikáltunk, szívszorító élmény volt. Szomorú, de ez az élet rendje...)
          Nem irigylem a mai fiatal zenészeket. A mi időnkben jól körvonalazható volt az a tudás, amivel már az „élvonalba” lehetett tartozni. Sőt, emlékszem, hogy amikor elkezdtem zenélni, a táncházakban játszani kellett „valami” dunántúlit, székit, szatmárit, a végén pedig palatkait. A kalotaszegi akkor még nem is volt annyira elterjedt. A Métával az úttörő Halmosékat, Muzsikásékat követő Téka–Ökrös generáció után (hogy csak őket említsem) kb. a harmadik nemzedéknek számítottunk. 1989-ben úgy jöttem Pestre, hogy kalotaszegit nem is tudtam játszani. A szerencsém az volt, hogy szinte rögtön találkoztam „adatközlőkkel”, és fél év múlva ott álltam Neti Sanyi bácsi mögött a bőgőmmel. Ami még nagy előny volt, hogy egyesével tanulhattuk meg az új zenéket. Mert ahogyan jöttek divatba a különféle táncok a táncházakban, mi szépen sorban, félévente, évente tanultuk a bonchidait, füzesit, szilágyságit stb. Az őszi szezonkezdésre mindig nyáron készültünk fel. Emiatt a külföldi utakon, míg a táncosok szebbnél szebb városokat jártak be, a Méta zenekar napi 3-4 órán át gyakorolt a szálláshelyen. Nem mondom, hogy mindig maximálisan lelkesek voltunk, kellett hozzá Bea szigora... Igen ám, de ősszel úgy szólalt meg a táncházban az a muzsika, ahogyan kell!

Gondolom, akkoriban mindenkiben egyforma volt az elhivatottság és tudásvágy.

          Egy jól működő zenekarban nincs demokrácia. Van valaki, aki elöl fut – jó esetben ez a prímás –, és húz maga után, inspirál. Egyszerűen kiköveteli, hogy mindig gyakorolj, figyelj, és a helyeden legyél. A zenén kívüli dolgok megengedik a demokráciát, de a muzsika más. Ez egy falusi zenekarban nagyon szépen látszik is. Nem akarom hosszasan fejtegetni, de elmondom röviden, hogyan láttam a hagyományos erdélyi zenetanulási modellt. Kilenc évesen bőgős vagy, a bátyád a brácsás és az apád a prímás. (Ez persze így egy idealizált felállás, de a legtöbb faluban többségében tényleg családi zenekarok voltak.) A bátyádat elviszik katonának, valakinek brácsáznia kell, te jössz, mert már nyilván próbálgattad. És amikor már húsz éve muzsikálsz (legalábbis bőgőzöl, meg brácsázol), akkor meghal az apátok, és valakinek hegedülni kell – persze addigra azt is próbáltad már –, így vagy te, vagy a bátyád lesz a prímás. Ezt a szamárlétrát szinte mindenki végigjárta. Ezért van az, hogy a jó prímás nem csak magyaráz, de meg is tudja mutatni, hogy mit kér a zenekarától.
          Visszatérve az eredeti kérdésre. A fiatalok tényleg sokan vannak, meg dübörögnek, csak az a különbség, hogy „mi még láttuk Paganinit élőben hegedülni”, ők meg már sajnos nem. Neti Sanyi vitt minket úgy muzsikálni, bálba, Mérába, hogy ott volt ő, a fia, Sanyika (Fodor Sándor), Rudika (ifj. Toni Rudolf), Zsolti (Nagy Zsolt), meg én. „Katonáinak”, „fiainak” hívott minket. Ezek a találkozások abban segítették a magunkfajta zenészeket, hogy a régebbi felvételeket is ugyanazzal a lelkülettel tudjuk magunkévá tenni, mint ha személyesen ismertük volna azokat a muzsikusokat. Egy ilyet hallgatva szinte azt is érzed, hogy mekkora a szoba, amiben zenélnek a gyűjtésen, mert volt már számtalan saját élményed. Nekünk ilyen példaképek jutottak, és ezért roppant hálás vagyok a sorsnak.
           És hogy miért nem szeretnék ma fiatal zenész lenni? Egyrészt, mert ezek a nagy példaképek már meghaltak. Persze ha meghalnak a mesterek, akkor azok jönnek, akik még tőlük, első kézből tanultak. Mondogatják is egy ideje (bár én még tiltakozom), hogy előbb-utóbb mi leszünk a példaképek. Ez pedig nagyon nagy felelősség. Erre azt szoktam mondani, hogy ne engem kövessetek, hanem azt, akit én követek... És azért sem könnyű ma fiatalnak zenésznek lenni, mert hihetetlenül sok anyagot kellene tudniuk egyszerre, amit nekünk volt időnk szépen lassan megtanulni. Nem is elvárható azonnal, egyformán magas színvonalon ez a hatalmas repertoár.

Tíz éves a „Lili dalai” című albumod. Ebből a lemezből született meg a MagyarVista Social Club zenekar. Lesz-e a lemeznek folytatása?

           Ez a lemez egy igazán személyes történet, valódi „szívügy”. Mindig is szerettem volna, ha meg tud jelenni koncerten is – a lemezen harmincan játszottunk... Ezt a létszámot az első lemezbemutatóra megfeleztük, majd megszületett egy nyolc fős felállás, remek muzsikusokkal. Az elején még úgy gondoltam, a jazzes, akusztikus vonal lesz a hangsúlyosabb, nem a „rockos”. (Később átfordult a dolog, de akkor ezt még nem lehetett látni.) Be is indult a zenekar, és egészen komoly helyeken is felléptek, például a Csík zenekar egyik előszilveszteri buliján a SYMA csarnokban. Időközben lett egy második lemez, az „Utazólevél”, betyárballada-feldolgozásokkal. Azok még az én ötleteim voltak, de már sokat beletettek a zenésztársak is. A harmadik, a „Mégis a szerelem” című lemez már kb. fele-fele volt, azután el is váltak útjaink.
           A fiókban azért van még muníció, gyakorlatilag egy kész lemezanyag. Ez körülbelül az utóbbi négy-öt év alatt jött össze, demo felvételt is készítettem róluk, nem tudom még, pontosan mi legyen vele. Nem kötnek már elvárások, pénzem sincs rá egyelőre, de majd valami majd csak lesz. Várni, azt nagyon tudok...

https://www.youtube.com/watch?v=-Nyn4V_rNmI

Hogyan és mikor váltottad a hosszú hajat és gitárt rövid hajra és bőgőre? Hogyan és mikor kerültél Santanatól és a Black Sabbath-tól Neti Sanyihoz?

           A francia azt mondja: „Keresd a nőt!”. Egy gimis osztálytársnőmnek köszönhetem az egészet. Harmadikos voltam, mikor az ő révén a Váraljai Népi Együttes cigányzenekarába kerültem bőgőzni. Akkor még fogalmam sem volt az egészről. „Majd belejössz!” – mondta, és május elsején már ott álltam csizmanadrágban, parasztingben, kalapban a bőgő mögött. Csak húztam, húztam, de igazából azt sem tudtam, hogy mit csinálok. A mai napig köszönet és hála azoknak a zenészeknek, hogy nem rúgtak ki páros lábbal – mert nagyjából egy hang sem volt igaz abból, amit akkor és ott játszottam. Ők persze nem voltak a szó szoros értelmében vett tanáraim. Mutatták ugyan, mit hogyan, de akkor abból még nem értettem. Aztán elindult egy népzenei tanfolyam Halmos Béla vezetésével Bonyhádon, onnan már tudatosabban haladtam a népzene irányába. A gitározást végül abbahagytam, mert felmértem, hogy sosem leszek olyan jó, amilyen szeretnék lenni. A bőgőzésnél még nem jött el ez a pont – lehet, hogy ideje volna önvizsgálatot tartanom? (nevet egy nagyot).

Neked is szoros a kapcsolatod a keleti harcművészetekkel. Több mestertől tanultál nem csak technikát, de filozófiát is. Számodra mi a közös pont a magyar népi kultúrában és az általad megismert harcművészetekben?

          Nagyon hasonlít számomra a két dolog. A hagyományőrzés és az egyéniség egyszerre van bennük. Adottak bizonyos keretek, de azokon belül kreatívnak lehet – és kell is szerintem – lenned. Az egyik legkomolyabb „flow” élményem kenjutsu formagyakorlat végzése közben volt. Mikor már századszor kellett ugyanazt a mozgássort végrehajtani, egyszer csak elkezdtem lebegni a föld fölött tíz centivel. Hülyén hangzik, de ezt éreztem... Ugyanez fog el muzsikálás közben is, mikor egy jó palatkai szökős úgy megy, hogy a zenekar eggyé válik, szinte oldalra sem mersz nézni, nehogy megtörjön a varázs. De aztán csak összevigyorogsz a másikkal: „na ez most tényleg jó!”...
          Van egy japán mester Pécsett, Suzuki Kimiyoshi sensei, igazi szamuráj leszármazott, egy felmenője harcolt abban a csatában, amit az „Utolsó szamuráj” című film zárójelenetéből ismerhetünk. Fotósként nősült ide, nyelvleckéket adott, időközben kiderült, hogy nem mellékesen kiváló harcművész. Hogy mást ne mondjak, a kyokushinkai karate alapítója, Masutatsu Oyama első dojoját ő segített létrehozni anno Japánban. Amúgy végtelenül jóindulatú, jó humorú, nagy tudású, kedves ember. De azért mindig megszeppentem, amikor találkoztam vele, hogy „hűha, a köztünk élő történelem”. Persze ugyanilyen tisztelettel fordultam – és fordulok a mai napig – falusi muzsikus példaképeim felé is. Sajnos egyre kevesebben vannak már... Legutóbb, február végén Magyarpalatkán voltunk Kovács Márton „Puki” bőgős mesterem temetésén. Nagyon megindító volt a ravatalánál az ő hangszerén játszani, a sírjánál elmuzsikálni a kedvenc korcsosát. Ezek a pillanatok is hozzátartoznak szeretett műfajunkhoz, ezeket is át kell élnünk, nélkülük nem lennénk azok, akik vagyunk.

Készítette: Gőbölös Gábor