A Mozgás Törvénye

Szigetvári József neve nem csak a magyarországi néptáncosok körében ismert, hanem tulajdonképpen az egész világon. „Sziku”, ahogy barátai hívják, ha épp nem a világot járja, akkor idehozza azt, mondjuk Százhalombattára két hétre, a Summerfestre, melynek alapítója és igazgatója. A CIOFF világszervezetének magyarországi alelnöke, annak nemzetközi képviselője. De mi az a CIOFF? Hogyan állunk itthon fesztivál téren? És miért fontos, hogy a külföldi fesztiválokra utazó táncegyütteseink minden tagja kulturális nagykövetként tekintsen magára? Hogyan hatott a fesztiválokra a COVID? Ezekről beszélgettünk a Tanár úrral.

Szeretném, hogy az olvasók is képbe kerüljenek azzal, hogy mi is az a CIOFF! Kérlek, mesélj nekünk a szervezetről, annak megalakulásáról!

   Az első fordítása az volt, hogy Nemzetközi Folklórfesztivált Szervezők Világszövetsége. Ezt a szervezetet 1970-ben alapította egy francia fogorvos, Henri Coursaget, Confolens-ban. Nyugat-Európában bevett szokás, hogy a fesztiválszervezésben egy falu, vagy kisváros minden lakója benne van. Ebben az időszakban még bőven tartott az úgynevezett „hidegháború”, vagyis nem nagyon volt párbeszéd kelet és nyugat között, még kulturális területen is csak alig-alig. Tulajdonképpen egy kulturális hídépítést kezdtek el az alapítók. Államközi kapcsolatok nélkül azonban ez a párbeszéd lehetetlennek tűnt, így merült fel a világszövetség alapításának a gondolata, melynek Magyarország is alapító tagja volt. Természetesen ebben volt egy érdekes kettősség, mert míg Nyugat-Euróbában ebben már akkor is elsősorban civil szervezetek vettek részt, addig tőlünk kizárólag állami szervezetek képviselői vehettek részt, akiket természetesen a Szovjetunió küldötte árgus szemekkel figyelt, őrzött, hogy ki mit csinált, mondott, gondolt. A legfontosabb a nemzetközi néptáncfesztiválok megszervezésének a kérdése, de ebben is kettősség volt. Történetesen ez azt jelentette, hogy amikor mondjuk, egy francia kis faluba megérkezett úgy 20000 ember a fesztiválra, akkor ez nem csak a szórakoztató ipar részét képezte, hanem bizony komoly gazdasági tényező is volt, míg ez a fajta kényszer a kelet-európai blokkban nem jelentkezett. Természetesen elkezdték bővíteni a létszámot és Franciaország révén felmerült a harmadik világ, Afrika, a Távol-Kelet, illetve Latin-Amerika bekapcsolása ebbe a mozgalomba. Ugyanakkor hatalmas feladat volt, hogy hogyan lehetne bevenni a Szovjetunió tagállamait, mondjuk Közép-Ázsiából. Ez a folyamat nagyon hosszú ideig tartott.
   De térjünk vissza Henri Coursaget-hoz. Ő egy tipikus világpolgár, aki önmagában volt a világbéke, akinek az elsődleges érdeme, hogy akkoriban képes volt keletet és nyugatot, földrészeket összeültetni egy asztalhoz! Ő képes volt arra, hogy abban a teremben, ahova ő összehívta a „világot” ott időlegesen megszűntek a török-örmény, vagy a baszk-katalán-spanyol konfliktusok a képviselők között.

Ez innen nézve nem is tűnik annyira bonyolultnak. Mi okozott nehézséget?

   Azért azt tudni kell, hogy a világban a folklórról való gondolkodás menyire eltérő. Mert azt sokan látjuk, hogy egy olasz, vagy spanyol együttes az saját faluján kívül semmit nem táncol, azt viszont az utolsó masniig, több száz évre visszamenőleg rekonstruálja. Egyszerűen úgy gondolkodnak, hogy az ő identitásuk erre van jogosítva. Miközben Kelet-Európa Mojszejev és szovjet mintára a lehető legszélesebb körben ad elő bármit a hazájából és nem gondol arra, hogy mondjuk egy budapesti gyereknek identitás alapon mennyire nehéz lehet előadni a csángó táncok stílusjegyeit. Mozgásában ugyan meg tudja csinálni, de annak azért van egy érzülete… A nyugat-európaiak kicsit mindig megmosolyogják ezeket a nagy volumenű együtteseket, akik mindent eltáncolnak az országukból, mert számukra a tánc nem elsősorban a szórakoztató ipar része, hanem a szellemi kulturális örökség védelmét jelenti.

Ilyen nagyok volnának az értelmezésbeli különbségek?

   Itt derülnek csak ki az elképesztő különbségek és a fontossága a szellemi kulturális örökségnek. Mi úgy őrizzük magyarként, vagy szlovákként, hogy eltáncolunk mindent „Tolnától-Baranyáig” a Kárpát-medencéből, míg ők bele sem vágnak hasonlóba, mert az identitás alapját más képezi, így egy katalánban fel sem merül, hogy andalúz táncot táncoljon. Itt persze szakmai szinten már felmerül a hitelesség kérdése is! Ez azonban nem értetlenséget, vagy megvetést vált ki, hanem egy határozott vonal mentén meghúzható különbséget. Mexikó például most kezd el kutatni és kivetkőzni a mojszejevi béklyóból.
   Mert míg nálunk azt jelenti az autentikus, amit az amatőr együtteseink képviselnek, addig a CIOFF felfogásában autentikus az, aki a szülőfaluja táncát, a sajátját táncolja. Ebben a tekintetben egy hazai minősítőn megmosolyogtató a folklorisztikai hitelesség, mint szempont, mert ilyen formában ez nem lehet hiteles azok számára, akik a szellemi kulturális örökséget komolyan veszik. Ebben a szemléletben minden magyar együttes a „feldolgozás” kategóriájába esik, hiszen mi jellemzően nem csak a „sajátunkat” táncoljuk.

Amit eddig elmondtál, abból nekem az világlik ki, hogy erősebb volt a politikai küldetés, mint a kulturális. Ez nyilván idővel akkor sokat változott. Változott?

   Igen. A legfontosabb volt. Összekötni, „világpolgárnak lenni”. Persze az is egy sajátossága volt a párbeszédnek, hogy Kelet-Európából minden intézet küldött szakembert, néprajztudóst, míg ezzel szemben nyugaton ott ültek a fogorvosok, a háziasszonyok és a tanító nénik, akik ugyan szeretik a folklórt, de nem szakértői a területnek. Azért nyugaton sok, a szó jó értelmében vett, „hobbista” van. Aztán a CIOFF szorosabbra fűzte a kapcsolatot az UNESCO-val, a tagországok elkezdtek foglalkozni a szellemi kulturális örökség (Intangible Cultural Heritage) fogalmával. Természetesen a keleti blokk szétesése után mindenki önálló útra lépett. Mindenki egyre élesebben kezdi el érteni és alkalmazni, ami egyben egy komoly szemléletváltást is jelent. Kérdésként merült fel aztán, hogy míg a felső, teoretikus szinten ez kulturális dolog, addig ez paralel összehozható-e azzal, a viselkedésbeli problémával, amikor  egy fesztiválon a résztvevők „kiengedik a fáradt gőzt”.

Ez valódi probléma?

   Nézd, nem biztos, hogy egy kis portugál falu, vagy akár egy magyar város azt szeretné, hogy a bulizó, fesztiválozó fiatalok miatt botrány legyen és ezért azt mondja a politikai döntéshozó, hogy befejeztük, mert ez több kárt okoz, mint hasznot.

Ezek szerint van egy kvázi minőségbiztosítási rendszer?

   Van, bár ez nagyon nehéz kérdés. Több száz országról beszélünk, ez több száz kultúrát, felfogást, értelmezést jelent akár magatartás, akár szocializáltság, akár viselkedésbeli szokások tekintetében is.   

Van etikai kódex?

   Igen, tudjuk, hogy mi elfogadott és mi nem. De minden nagyon lassú. Nem azért, mert hülye emberek ülnek ott, hanem mert a verbális kommunikáció nagyon nehéz. Sajnos általában mindenki konyhanyelven beszéli az angolt, de ha jobban beszélné, akkor sem értené meg egymást, mert ugyanaz a dolog egészen mást jelenthet minden országban. Nagyon bölcsen, okosan kell mindent megfogalmazni. Amikor nagyon sok különböző kultúrájú fiatal kerül össze, akkor hamar elszabadulnak az indulatok. Ebben volt az alapító zseniális. Az ő közelében mindenki vigyázzban állt. És csak akkor jöttek az igazán nehéz kérdések. A harmadik világ kérdése, az afrikaiak, vagy a latin-amerikaiak kérdése, a beutazási engedélyek kérdése, nem beszélve a világpolitikai eseményekről, mondjuk a Kína-Tajvan, Izrael-Palesztina, Észak és Dél-Ciprus között zajló eseményekről…, ezeket naponta átéltük. Mindenki tiltakozott mindenkivel szemben és még mindig megvannak ezek a politikai, kulturális és etikai problémák.

Mik az igényei a mai közönségnek egy nemzetközi folklórfesztivállal kapcsolatban? Mit nyújt egy folklórfesztivál a résztvevőinek?

   Az ilyen jellegű néptáncfesztiválok jelentőségét és lehetőségeit, sem a hazai szakmai közeg, sem a döntéshozó közeg nem nagyon látja át, mert egyszerűen a világképén kívül esik. Egy amatőr, vagy hivatásos együttes előadását, biztosan nem nézik meg spontán 20-30 ezren sehol, de hogyha egy fesztiválra gondolunk, mondjuk Székesfehérváron, akkor látható, hogy a város megtelik, és az érdeklődők jelentős része nem biztos, hogy székesfehérvári. A nemzetközi fesztiválok pontosan a bennük rejlő lehetőségek miatt nagyon érdekesek és fontosak. Gondolok itt a találkozás, az élethosszig tartó tanulás lehetőségére, ezzel megérintve kicsiket és nagyokat, szakmabelieket és laikusokat. Ebben van egy komoly antaginisztikus ellentmondás, mert még egy francia kis falu abszolút látja benne a gazdasági kisugárzást, a turisztikai vonzerőt és ezt folyamatosan fejleszti, addig Magyarországon ez csak egy a sok közül. Ez azért furcsa, mert például, amikor egy amerikai barátunk hazament innen, a Summerfestről, és a helyi újságban (ez a Washington Post volt!) fél oldalon keresztül taglalta, hogy Magyarország milyen jó ország, a magyarok mennyire jó emberek, milyen finomak a magyar ételek és, hogy alig várja a visszatérést, akkor elgondolkodik az ember, hogy ha ezt a féloldalas hirdetést a Magyar Turizmus Zrt-nek meg kellett volna vennie, akkor az milyen súlyos összegekbe került volna.

Fontos lenne, hogyha a hazai szakma kutatná azt, hogy a nemzetközi fesztiválok közönségre gyakorolt hatását, hogyan lehetne beépíteni a tisztán magyar vonatkozású fesztiválokba, hogy mondjuk egy minősítőre, vagy egy antológiára ne csak a szülők és a barátok üljenek be, hanem a széles tömegek is, mert ők ezt már annyira szeretik, ismerik és kíváncsiak a magyarokra is.

   Mert nagyon érdekes, hogy például egy fehérvári fesztiválmegnyitón a több ezres közönség mennyire várja az Alba Regia Táncegyüttest és kíváncsi arra, hogy hol helyezkedik el a mezőnyben, vajon, jobbak-e, mint a mexikóiak és boldogan konstatálja, ha igen. És ekkor már nem arról beszélünk, hogy ARTE, vagy Fehérvár, hanem arról, hogy a magyarok, vagy, hogy Magyarország, hogyan szerepelt, pont, mint egy sporteseményen. Ebből tisztán látszik, hogy nagy az érdeklődés, de felmerül a kérdés, hogy akkor miért sorvad el, mikor csak magyar szereplők vannak. Na, ezen kell gondolkodni! Ebben a tekintetben a hazai rendezésű nemzetközi folklórfesztiválok létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen, mert fantasztikus tömegek jelennek meg ezeken a rendezvényeken.

Akkor kijelenthetjük, hogy jók a magyar fesztiválok?

   A hazai CIOFF szervezetnél most rendkívül fontos téma, hogy a tartalmi részeket, a tudás, tapasztalat átadást, az innovációt és a fesztiválszervező mesterség megtanítását előtérbe helyezzük és széles körben a tagok számára világossá tegyük. A magyar fesztiválok jók, de van elmaradásunk a nyugatiakhoz képest, főleg finanszírozás és technikai háttér tekintetében. Itthon valamiért mindenki azt gondolja, hogy tud fesztivált szervezni. Ugyanakkor ez egy nagyon kemény szakma. Kicsit olyan ez, mint a foci, mindenki „ért hozzá”. 2020-ban az kevés, hogy valaki ezt szereti csinálni, ténylegesen érteni kell hozzá.

Hogy nézett ki a fesztiválpaletta 2020 márciusáig a világban és Magyarország hol helyezkedik el ebben?

   Nagyságrendileg 5-600 fesztivál van a világban évente, ebből nem mindegyik a CIOFF égisze alatt zajlik, nálunk is csak négynek van CIOFF minősítése, persze ennél sokkal több fesztiválunk van. A minőségről a szervezeten belül egy nagyon komoly minőségbiztosítási rendszer gondoskodik. A szervezők adatlapot töltenek ki a részvevőkről, azok emberi és művészi minőségéről, míg a résztvevők a szervezőkről a fesztiválról töltenek ki egy hasonló minősítési lapot, értékelik a szállást, ellátást, tolmácsokat, járulékos programokat, a technikai és humán erőforrást, és ezen túl még sok-sok szempontot vizsgálnak.
   Együtteseink szereplése, és viselkedése  alapján Magyarország külföldi megítélése vegyes. A rendszerváltás előtt csak úgy mehetett ki magyar együttes, hogy ment vele egy központi megbízott, és a fenntartó küldöttjei, akik feleltek az együttes fegyelméért. A meghívások egy központi helyre érkeztek, évente 80-100. A rendszerváltás után ez megszűnt és mindenki szabadon megvásárolhatta a turnéjait, ez némi hígulást jelentett, ezzel együtt elkezdett visszacsúszni a magyarok megítélése, így a CIOFF részéről a korábbi meghívásszám lecsökkent 5-10-re…

Ez, gondolom, elsősorban nem szakmai okok miatt történt, hanem fegyelmi. Jól érzem?

   Hát igen mindenki másként örült a szabadságnak, és elment bulizni. Ez nem csak ránk volt jellemző, hanem sajnos elég széles körben.

Hogyan tud szűrni a CIOFF? Kiket válogat ki magának? Mi a menete a meghívásnak?

   A világkonferencián adjuk át egymásnak a meghívásokat. A primer kör az, hogy a konferencián odamész valakihez és átnyújtod a meghívódat. Van egy második szakasz, úgy január környékén, amikor még érkezik meghívás, mert az első körösök, valamiért nem tudják vállalni. Aztán van a harmadik szakasz, április körül, amikor mindenki SOS szeretne a fesztiváljára még egy jó csoportot, ez a „mindegy csak gyertek, mert nem jött el senki” rész. Magyarország ebből a szempontból is egy picit hátrébbcsúszott, mert korábban az első körben kaptuk a meghívásokat, ez sajnos tolódott. Egy időben a koordináció és az ellenőrzés is lazult, mert senki nem tudta, hogy kinek is kellene ezt igazából csinálnia. Úgy éreztem, hogy ebben mindenképpen kell lépni.

Azt gondolom, hogy minden külföldre utazó magyar együttes Magyarország kulturális nagykövete! Ő ott Magyarország.

   Hiszen itthon sem az együttesek nevét mondjuk, vagy emlékszünk rá, hanem, hogy milyen jók voltak a portugálok, vagy jaj de jó fejek voltak a horvátok. Az országról alakul ki bennünk elképzelés és, ha egy ország képviselőivel egyszer megégeted magad, akkor óvatosabb leszel, vagy egyenesen nem is hívsz onnan csoportot. Magyarországgal szemben ez egy időben elkezdett felerősödni. Nem az a gond, hogy a trehány együttesek esetleg kiesnek a rendszerből, hanem az, hogy miattuk a többi együttes sem fog kapni meghívást, mert ők „Magyarország”.

És neked erre van megoldási javaslatod?

   Én erre elkezdtem kidolgozni egy rendszert, hogy a meghívás után, elmegyek, és sokféle szempontból felkészítem az utazó együttest. Én nem a koreográfiakkal, vagy a műsorral foglalkozom ilyenkor, de például azt tudom, hogy mondjuk a fogadó országban melyik az a népdal, aminek az eléneklésével beférkőzhetünk a helyiek szívébe, ha elénekeljük nekik egy fellépés végén.

Mert mindegy, hogy merre járunk a világban, a lényeg, hogy olyan nyomot hagyjunk magunk után, amire szívesen emlékeznek.

  Nem csak a top együtteseket utaztatom, hanem szívesen választok olyan együttest, amelyik még nem minősült 150 ponttal, viszont megbízható és megérti mi a feladat. Fontos a megjelenés, a viselkedés, a helyi kultúra alapjainak az ismerete. Itthon sincs ez másként, mert amikor megérkezik egy együttes a világból, akkor egy tapasztalt fesztiváligazgató fél óra után meg tudja mondani, hogy hogyan fog működni az a csoport a hátralévő másfél hétben. Nagyon nem mindegy, hogy milyen benyomást keltünk magunkról, már az első pillanattól kezdve.
   Tavaly Törökországot letarolták a magyar együttesek. A Debreceni Népi Együttes például Atatürk dalát énekelte az isztanbuli fesztiválon, de tudni kell, hogy ugyanezt nem szabad még csak említeni sem Bursában, mert ott másként alakultak a választások… De Isztanbulban 15 ezer ember tapsolt állva a debrecenieknek, a magyaroknak, akik megosztott első helyezést értek el a Dagesztáni Állami Népi Együttessel Büyükcekmecében, a világ legerősebb verseny fesztiválján. 
   Aztán rögtön itt egy másik példa Indonéziából. A legnagyobb muszlim ország. Ismerni kell és betartani az ottani kulturális értékrendet. Ezt az ott résztvevő román csoport elfelejtette. Négy nap múlva Jakartából átjött Borneóra a román nagykövet, a fesztiválszervezők kérésére, és a nagykövetség költségén (majd otthon rendezik a számlát felkiáltással), egy napon belül hazaküldték az együttest, mert, bocsánat, Románia nem akar Indonéziával politikai botrányba és jegyzékváltásba bocsátkozni. Viszontlátásra.
   Ebben az aspektusban már nem is tűnik olyan szörnyűnek, mikor azt mondom esetleg egy fiatal táncosnak, hogy édes fiam, te Panamába szeretnél utazni, vagy továbbra is a rendezetlen szakálladdal akarsz tündökölni?! Ez mindenkinek a saját döntése. Ha utazni akarsz, levágod, ha hazajöttél, megnöveszted, de ott te egy darab Magyarország vagy! A világban most az a trend mutatkozik, hogy az együttesek szerencsére erre egyre jobban adnak. A CIOFF ebbe az irányba indult el. Magyarország pedig vagy fölül erre a hajóra, vagy lemarad. 
   Minden esetre nagyon nagy öröm, hogy a közelmúltban, meggyőződésem, hogy az új, szigorúbb, tudatos utaztatási rendszer eredményeként minden kiutazó együttes turnéja sikertörténet volt, és óriási nemzetközi megelégedést jelentett.  

Folyt. köv.

Készítette: Gőbölös Gábor