A Mozgás Törvénye

Incivel a Corvin pláza tövében, egy kis helyes kávézóban beszélgettünk arról, hogy miként gondolkodik a néptáncról, a pedagógiáról, miért fontos számára Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes, mit jelent számára Erdély, hogyan látja a mozgalmat 10 év múlva és még sok érdekes kérdésről. Lehengerlő és szuggesztív volt, mint mindig. Egyszerűen tudomásul kell venni, kérdezhetsz, de ő majd úgyis azt mondja, amit szeretne és amit fontosnak tart! 

Inci, a neved fogalom a magyar néptáncos életben, híres vagy az őszinteségedről. Kritikusan szemléled a szakmát?

Nagyon kritikusan! - mondja olyan nagyon Incisen és nevetve. Nyilván követem, mert hozzá tartozik a tevékenységemhez, képben kell lennem és alapvetően olyan beállítottságú ember vagyok, aki kíváncsi. Szeretem figyelemmel követni a szakmai folyamatokat, hogyan fejlődik, változik, milyen vonulatok jönnek be, vagy tűnnek el. Érdekelnek a csoportok és a kollégák, őszintén kívánom nekik a sikert és az eredményt. Engem motivál az, ha mindenki más is dolgozik, és ha jól teszi ezt. Nem vagyok virtuskodó versenytárs, épp ezért ugyanakkora örömmel tudom nézni mások nagyon szép, igényes, jól sikerült dolgait is, mint ahogyan a sajátomat, amiről ugyanezeket remélem. Kíváncsi és befogadó vagyok, nincs bennem előítélet.

Van kedvenc alkotód, vagy alkotó párosod, olyan amatőr együttes, akinek a munkáját szívesen követed?

Több is, nagyon sok. Természetesen nem ismerhetek mindenkit, de akik a szakmai fórumokon is megmutatják magukat, azokat nyilvánvalóan ismerem és követem. Van olyan táncos műhely, ami tetszik, és még ha én nem is pont úgy csinálom, nagyon nagyra értékelem a jó szakmai munkát. Ahol látom az átgondoltságot, a célokat, a vezető alkotói arculatát, azokat a kollégákat és műhelyeket abszolút mértékben tisztelem.

A napokban hunyt el Foltin Jolán. Hatalmas veszteség a szakma és az ország számára. Téged milyen viszony fűzött hozzá?

Kezdetben nagyon féltem Joli nénitől. Annyira átható és megrendítő élmény volt vele dolgozni a próbateremben, hogy az első találkozáskor szinte feldolgozhatatlan volt az, amilyen módon ő hatott az emberekre, akikkel együtt dolgozik.

De tudod, vannak olyan emberek, akik egyszerűen csodálatosak. Az, ahogyan átlátnak rajtad, ahogyan megéreznek, meglátnak minden rezdülést, nyilván először ijesztő, de utána azt érzed, hogy „Úristen ez valami csodálatos”. És Joli néni ilyen volt!

Mindenkire ható, fantasztikus ember, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni, hálás vagyok, hogy megismerhettem, és hogy egyáltalán a közelében lehettem! Rendkívüli tehetsége és érzéke volt a női dolgokat, női sors mozzanatait színpadra helyezni. Ha bárki megnézi egy koreográfiáját, biztos, hogy utána valami megváltozik benne, úgy fog kijönni a színházteremből, hogy valamit másképp fog gondolni a világról. Ez a színház!

12 éve vezeted a „Közgázt”, mesélsz kicsit az együttesről?

Az együttes összetétele, szakmai tevékenysége és szakmai arculata mindig az aktuális kor társadalmi, kulturális és politikai viszonyainak lenyomata volt. Most is az! Például a hetvenes években az együttes azonnal érzékenyen reagált a táncházmozgalom beindulására. Aztán a nyolcvanas években, ahogyan egyre több gyűjtés és kutatási eredmény elérhetővé vált, úgy változott és fejlődött az együttes szakmai munkája is. A kilencvenes években is jól érzékelhetőek voltak a változó divatos irányzatok a tánckaron.

Csak a közvetlen elődöktől indulnék. A nyolcvanas években Hortobágyi Gyöngyvér és Lévai Péter vezették az együttest. Utána Jánosi Attila és Fehér Noémi voltak a vezetők és ők mindannyian jó színvonalat képviseltek, voltak rendszeres szakmai megjelenéseik. Abban az időszakban mi is volt a feladata az együttesnek? Elsősorban az erős egyetemi közösségi élet folyt, fesztiválokon való részvételt, hagyományápolást és a táncolás lehetőségét adta. Ez volt fontos. A tagság is sokkal jobban koncentrálódott az egyetem hallgatóságára. Amikor én átvettem az együttest, akkoriban történt az egyetemi összevonás és nagyon megváltozott a helyzet. Ebben az átalakult és óriássá váló egyetemi rendszerben a táncegyüttes diákszervezetként lett csak értelmezhető. Ez nagyon nehéz időszak volt. Az új egyetemi rendszerben nem volt eleve kijelölt helyünk, tulajdonképpen senkinek sem volt fontos, hogy létezzünk, csak azért volt együttes, mert mi létezni akartunk. Egy gerilla együttes voltunk. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy 2007-ben pont egy generációváltás pillanatában vettem át az együttest, tudod, amikor hirtelen kiürül a próbaterem, mert sok embernek egyszerre változik hasonlóan az élethelyzete és úgy döntenek, hogy nem folytatják az aktív táncolást. Persze ez a maradék csapat nagyon lelkes volt és aztán ebből a pici magból építkeztünk. Aztán a meginduló új szakmai munka hírére szépen feltöltődött az tánckar. De ez akkor már nem csak az egyetem tánccsoportja volt, hanem mondhatjuk, hogy egy budapesti együttes lett, egy országos mezőnyben is versenyző együttes, ahova már sok helyről jönnek emberek, kifejezetten a szakmai munka jellege miatt. Ez ma már egy nagyon más arculatú táncegyüttes, mint amilyen az előzőekben volt.

Egyetemi együttes lévén, gondolom azért nagy a fluktuáció, nem okoz gondot a csoport tagjainak állandó cserélődése?

A mai napon már három jubileumi előadást tudhatok magam mögött. Ezeket öt évenként szoktuk megrendezni. Rögtön egy ilyen műsorral kezdhettem itt. Így megismertem az előző generációkat is. Nagyjából tíz éves periódusokra lehet bontani a tagságot. Ez számokkal úgy nézett ki, hogy átlagban tíz évenként 30-45 ember fordult meg az együttesben. És akkor elérkeztünk a hetedik generációhoz, 2008 és 2018 között, amikor viszont már több mint 100 emberről beszélhetünk! Ennyire felgyorsult a világ. Ez a több mint száz ember sem csak felületesen volt jelen rövidebb vagy hosszabb időre, hanem a kitűzött célokat megértve, megküzdve a nehéz körülményekkel és aktív részvétellel.

Intenzív és megterhelő munka folyik, mindig van egy következő cél, amiért gyakran próbálunk hétvégén is, nem ritkán 12 órát is egyfolytában.

Ezt nem mindenki bírja hosszútávon. Valóban nagyon jelentős a fluktuáció, és ennek több oka is van, nem csak az, hogy elfáradnak vagy befejezik a tanulmányaikat. Sőt! Jelenleg talán ez befolyásolja legkevésbé az együttes elhagyását. Sokakat a kitágult felsőoktatási lehetőségek szólítanak el, mint például az Erasmus Program, vagy egy megváltozott élethelyzet, külföldi munkalehetőség, karrier, többen kaptak lehetőséget a Kőrösi Programban is és utaztak a világ számtalan részére, de többen kerültek a hivatásos táncos pályára is az együttesből. Szóval nagy a jövés-menés, ami nem könnyíti meg a dolgomat. Az élet hozza lehetőségeket és a mai fiatalok élnek is vele.

Annyira széles a kulturális paletta a fővárosban, hogy felmerül a kérdés, miért járnak a huszonéves egyetemista fiatalok néptáncegyüttesbe 2019-ben, Budapesten?

Ezt ketté kell választani. A kultúrát fogyasztani és valamilyen kulturális tevékenységet gyakorlatban is folytatni két különböző dolog. A huszonéves egyetemista fiatalok még szívesen vesznek részt kulturális tevékenységben, szívesen művelik is, nem csak fogyasztják. Ennek a palettának része a táncházmozgalom is, ami rengeteg lehetőséget kínál számukra. Vannak különböző táncegyüttesek a fővárosban. Aki hozzánk csatlakozik, az általában jól ismeri a tevékenységünket. Valahol, az interneten, vagy fesztiválon már látott minket. Sok alkalom van velünk találkozni. Van rólunk egy pozitív benyomásuk és ezért döntenek úgy, hogy a Corvinuson akarják folytatni a táncos pályafutásukat. Belőlük építkezik a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes tagsága. Az együttes másik fele egy sokkal nagyobb létszámú tömegbázis, akiket mi a belső szóhasználatunkban „kicsiknek” nevezünk (és már itt is vagyunk a tanító néni eredetemnél…), ők az utánpótlás csoportunk. Persze ők is felnőtt emberek, diplomás, több diplomás, nyelveket beszélő, szuper szakemberek, de mi szeretjük ezt a kicsik terminust használni, mert aranyos! Az, hogy ki melyik csoportunkhoz csatlakozik valaki, nem feltétlenül az előképzettségétől függ, hanem főleg a szabadideje mennyisége határozza meg. Van köztük kiváló táncos is, de mivel az együttesben való táncolás jelentős időbeli leterheltséget jelent, a választásukban az idő a legfontosabb tényező! Akiben viszont tombol a táncos ambíció, szereti és akarja magát megmutatni, azok csatlakoznak az együtteshez, akik pedig ezt inkább csak művelni szeretik, de nem kívánják a megmérettetést, ők az utánpótlást. Büszke vagyok az utánpótlás csoportra is. Rendszeresen látogatják a táncházakat, a különböző szakmai eseményeket, tánctáborokat, jelen vannak mindenhol, ahol tánc és zene van.

Itt élsz a fővárosban és a magyar népi kultúra éltetése, továbbadása a munkád. Nincs ebben ellentmondás?

Mi az ellentmondás ebben?

Hát az, hogy a hagyományos magyar paraszti kultúrát műveled, éled, élteted, de mégis a főváros a lakhelyed.

Alapvetően másképp működünk. Ha egy faluban, vagy egy vidéki városban van egy jó együttes, akkor a gyerekek egyértelműen oda mennek el táncolni. A fővárosban viszont sok jó együttes van, különböző arculatú táncműhelyek, nagy a kínálat, és ebből mindenki választhat magának megfelelőt.  Hozzánk szinte mindenki vidékről érkezik. Ezáltal mindenki hoz valamit otthonról. Hoznak magukkal valamiféle hagyománytiszteletet. Otthonról van valami benyomásuk, érzetük; vagy a faluból, ahonnan származnak, vagy az anyaegyüttesükből. A Corvinusba a hasonló gondolkodású emberek gyűlnek össze, akik nagyjából ugyanazt szeretik, ők kifejezetten a folklór iránt érdeklődő emberek. Persze furcsa lehet, hogy pont Budapesten jövünk össze, de az táncol itt, akinek a hagyományápolás fontos!

A táncanyagok, amikben igazán elmélyültél, kivétel nélkül erdélyiek…

Nem. Ez nem igaz! Ez elmúlt két évben például Felvidékre vittem a táncosaimat, Gömörbe. Ugyanolyan izgalmas volt…

Az önéletrajzodban ezt írtad.

Jah, igen, ebben igazad van. Valóban. Tudod, jelen pillanatig eddig jutottam. Első körben nyilván engem is az érdekelt, ami mindenkit. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a táncházmozgalom, az erdélyi tánc és muzsika városba való behozatalából nőtt ki, és ez ennek a lenyomata. Az ember először elindul Erdélybe, aztán mire észhez tértem, addigra a többi vidéken már sokkal nehezebb volt adatot találni, vagy mondjuk úgy, valós szituációra lelni.

Már Erdélyben is csak az utolsó pillanatoknak lehet utánanyúlni és jobbára már csak beszélgetni lehet, de ezeknek a beszélgetéseknek is óriási jelentőségük van.

Az idős emberekben hatalmas vágy él elmesélni azt, hogy milyen volt az élet régen, szívesen mesélnek a fiatalságukról, mert tisztában vannak az élet végességével és azzal, hogy ha nem mondják el valakinek, nem lesz, aki továbbvigye a tudásukat, több ilyen helyzet is volt az életemben. Ez a tevékenység rengeteg időt igényel és sok energiát is követel. Energia van, de az idő korlátozott. Én eddig jutottam. Nem feltétlenül az én dolgom a gyűjtés, mert ezt sokan csinálják hivatásként. Én inkább feltöltődni mentem, és a táncosaimat is ezért viszem terepre.

Hogyan tekintesz a modern törekvésekre? Sokan indulnak a színház irányába, vagy modern technikákkal ötvözik a hagyományos táncainkat.

A Corvinus Közgáz Néptáncegyüttest alapvetően folklorista együttesnek tartom. A tagjai érzik, értik, hogy a folklórban van olyan mély tartalom, amit meg kell ismerni, élni, tapasztalni. Azzal, hogy ők ezt megélik, egyben tovább is viszik. Ez egy magas szellemi szint, komoly, elszánt gondolat. Nálunk ilyen emberek táncolnak. Tudják, hogy miért vannak itt, ez nekik elég és ezt szeretik csinálni. Mi a folklórral szeretünk dolgozni, ennek a szépségét szeretnénk elmélyülten, alaposan felkészülve megmutatni. Azonban nehéz megtalálni, hogy mitől lesz érdekes egy mai embernek az efféle előadás. Egy mai ember számára, ki merem mondani, ez nem feltétlenül érdekes. A szakmai fórumainkon leginkább csak saját magunk között versenyzünk, és ítéljük meg sajátmagunkat. Ez nem jó! Nem tudom, hogy lehet ezt kinyitni a világ felé. Erre egy jó próbálkozás a Fölszállott a páva. Bár lehet, hogy nem minden tekintetben szerencsés a vetélkedő forma, de a cél, amit maga elé állított, hogy a tévén keresztül eljuttassa ezt a dolgot az emberekhez, ezt a fajta kultúrát, azt talán elérte. Meg kell magunkat mutatni, minden lehetőséget meg kell ragadni, mi is ezért indultunk el a versenyben! Ezzel együtt nem gondolom azt, hogy az amatőr néptáncegyüttesek dolga a művészi újítások feltalálása. Ez nem azt jelenti, hogy nem születtek volna újító, meghatározó alkotások az amatőr mozgalomban, amelyek jelentősen megfrissítették volna a néptánc színpadi megfogalmazását. Most csak Joli nénire utalok, aki egy amatőr együttessel, a Biharival készített el több csodálatos koreográfiát, amelyek a kortársakra is nagy hatással voltak, bátran új irányt mert mutatni. Szabad próbálkozni. Kell! De nem szabad, hogy ez legyen a számonkérési pont az amatőr táncegyütteseken! Ezeket a tánccsoportokat kiváló szakemberek vezetik, akik inkább folkloristák, emellett remek pedagógusok, ehhez értenek, és kiválóan művelik.

A legutóbbi országos fesztiválok eredményei, a zsűrik üzenetei azt sugallják, hogy „több kell ennél”, „valami más kell”,„legyen színházi”, „legyen innovatív”, kicsit belehajszolják a koreográfus-vezetőket abba, hogy megkérdőjelezzék önmaguk tevékenységét.

Ilyenkor szoktam azt gondolni, hogy „Álljunk már meg!”. A mi dolgunk a továbbadás, nem? Továbbadni csak azt lehet, amit már ismerünk, alaposan megismertük, tudunk, értünk. Alapvetően, amit a napjainkban színpadra állítunk már az is egy feldolgozás, hiszen az nem egy valóságos bál, nem egy valóságos táncmulatság és ezt sem könnyű jól csinálni. Ne kezdjük el pusztítani azt, ami most végre egyre nagyobb figyelmet és teret kap, az aktuális kulturális politika is támogatja végre, amire eddig nem volt hasonló mértékű példa. Ne most akarjuk kidobni, amink van! Tipikus magyar hozzáállásnak látom, hogy ami a miénk az nem lehet elég jó, vagy érdekes, vagy éppen unjuk, mert azt gondoljuk, hogy minden sokkal jobb, amit nem mi találunk ki. Persze vannak kiváló újító koreográfiai próbálkozások, és vannak nagyon tehetséges alkotók is, akik jó érzékkel és ízléssel próbálnak újszerű dolgokat beépíteni a táncegyüttesek színpadi megjelenésébe, és remekül csinálják. A jobban sikerült darabok sokáig hatnak a kortársakra, a többieket is inspirálja, bátorítja, esetleg megpróbálják utánozni is, amíg valaki megint kitalál valami újabbat és így tovább. De az innováció hajszolását, például a kortárs tánc alkalmazását, valós technikai tánctudás nélkül nevetségesnek tartom, és erőltetettnek érzem. A zsűri azt a terhet rakja az alkotókra az üzeneteivel, hogy ezt muszáj is csinálni, és nélküle semmit sem ér a munkája. Összegezve: sok alkotás fog születni a hajszolás és a kísérletező kedv által is, de az értéküket majd az idő fogja csak igazolni.

Úgy gondolom, hogy azok az alkotások tudnak igazán jelentősek maradni, amelyekbe a szív, értelem és a szaktudás is azonos mértékben kerül bele, a többire pedig senki sem fog emlékezni és semmit sem fog megváltoztatni, csak egymást bosszantottuk vele.

Hogyan látod a mozgalmat 10 év múlva? Szerinted mi fog változni?

Erre röviden válaszolok. Le fog tisztulni. Az aktuális trend az útkeresés, a tánctechnikai megújulás, az új színpadi megjelenési formák keresése, a technológia alkalmazása. Mivel ezek nagyon markánsan jelen vannak a mindennapjaink megmérettetésein, így üzenetként mindenki hazaviszi magával, hogy ezt kell csinálni. Valószínűnek tartom, hogy a következő években is sok értékes és kevésbé értékes próbálkozás fog erre vonatkozóan születni. Azt gondolom, hogy közben ez majd elkezd letisztulni, és művészileg is emelni fogja a néptánc színpadi megjelenítését.

Igen, tíz év alatt pont át tud futni valami a mozgalmon, aminek a végeredménye egyfajta változást is hozhat, de ez a tíz év nem most kezdődik, mert már érzékelhetően folyamatban van, és ennek a végén csak az marad fenn, ami valóban értéket képviselt.